A Trónok Harca Monopoly csapatának köszönhetően, januárban lehetőségem nyílt megismerkedni az immáron magyar nyelvű társasjátékkal, amellyel kapcsolatban egy valamit egyértelműen kijelenthetek: társasjátéktól soha nem jöttem olyan izgalomba, mint amilyennel ezúttal vártam a csomag érkezését. Az állításom ékes bizonyítéka, hogy még a szigorlati tételeket is képes voltam arrébb csúsztatni egy-két órára – ami egyébként tőlem, mint a kötelességtudat felszentelt őrétől megint csak meglepő –, hogy kipróbálhassam a játékot. 

A társasjáték tartalma: játéktábla, 6 imádnivaló játékos jelzőbábu, 28 birtoklevél, 16 Valar Morghulis kártya, 16 Vastrón kártya, 2 dobókocka, 32 falu és 12 erőd jelző, 1 csomag Trónok Harca játékpénz (aranysárkány), valamint szabálykönyv.

Amit érdemes tudni a társasjátékkal kapcsolatban, hogy sem a játék szabályai, sem a célja nem változott. Az a játékos nyer, aki egyedüliként marad a játékban, miután a többi játékos csődbe ment, akárcsak én az összes eddigi próbálkozásom során. A birtokkártyákon feltüntetett értékek szintén megegyeznek az eredeti verzióban szereplő értékekkel, valamint a négy sarok ugyancsak változatlan maradt. A táblán látható mezők, valamint a hozzájuk tartozó Birtoklevelek viszont már a Trónok Harca világában megismert birtokokat jelképezik. A hagyományosan vasútként ismert mezőket a Házak – Baratheon, Targaryen, Stark, Lannister – helyettesítik. A szolgáltatói mezőket A Vörös Pusztaságra és a Falra, míg az eredeti Monopoly-ból ismert házakat és hoteleket falvakra és erődökre cserélték.

A csomag megérkeztével azonnal nekiláttunk a próbajátéknak, először csak kettesben, hogy mire többen összegyűlünk a tábla körül, tisztában legyünk az alapvető szabályokkal, és persze stratégiákkal. Egyébként még a játékot néhány nappal megelőzően, azonnali hatállyal intervencióhoz kellett folyamodnom, merthogy kedves páromat idézve: "Nem nézek olyasmit, abban más az emberek füle." Amihez az első epizód megnézése után hozzátette: "Vagy a szeme." A maratoni sorozatnézés persze megtette a hatását, így végül őt is beszippantotta a Trónok Harca világa, vagy csak nagyon jól imitálja.  Mindenesetre J. az ékes bizonyítéka annak, hogy minimális tájékozottság is elegendő a játék élvezéséhez.

A figurákon nem kellett különösebben marakodnunk. Önként vállalva magamhoz ragadtam a sárkánytojást, J. pedig a rémfarkast választotta. Első körben a taktikám lényegében abból állt, hogy megszerezzem a lehető legtöbb területet, és sok kicsi sokra megy alapon, minél több csapdát állítsak a farkas számára. Nos… Ezt a stratégiát nem ajánlom senkinek. Merthogy míg én szorgosan gyűjtögettem a birtokleveleimet, addig J. alaposan megválogatta, hogy mire ad ki pénzt. Beérte a középkategóriás birtokokkal, ilyen volt Rémvár, Harrenhal és Az Ikrek, amelyeken körről-körre egyre nagyobb építményeket húzott fel, így falvai túl otthonossá voltak ahhoz, hogy a sárkánytojás ne térjen be egy-egy pihenőre. Akkora összegeket csengettem ki a birtok urának, hogy mire észbe kaptam már csődbe is mentem. Utóbbiban egyébként döntő szerepe volt annak, hogy a játék utolsó harmadában rájöttünk, hogy végig korrupt módon játszottunk. Bár a birtokokat a levélen megadott összegekért vásároltuk, azonban a falvak vételáránál nem vettük figyelembe, hogy míg egyes birtokokon a falvakért 50 aranysárkányt fizettünk, addig vagyonosabb környéken a falvak ára akár 150 aranysárkányra is rúghatott.

A visszavágónál erre már a kezdetektől fogva ügyeltünk. Ami a bábukat illeti, a sárkánytojást illető hűségem elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ismét a Targaryen-ház mellett tegyem le a voksomat. Azóta szent meggyőződésem, hogy ezen a rohadt tojáson valamiféle átok ül! Stratégiát tekintve ezúttal óvatosságra intettem magam, ami egy darabig kifizetődőnek bizonyult. A megvásárolt területeim jól jövedelmeztek, így szépen lassan el is kezdtem építkezni rajtuk, és még a szerencse is nekem kedvezett, és megjutalmazott egy-egy Valar Morghulis, vagy éppen Vastrón kártyával. A problémát ezúttal az jelentette, hogy J. irányítása alatt állt az összes Ház, amelyek egyikére, körönként biztos, hogy egyszer ráléptem. A bérleti díjak mellett pedig igencsak nyögtem az értük való fizetséget.

A társasjáték hozta, amit ígért. Az igényesen megrajzolt játéktér, a fémből készült figurák, és a címeres játékpénzek egészen egyedi hangulatot kölcsönöztek a játéknak.  Eszméletlenül szórakoztató volt úgy játszani, hogy már ismertem a birtokok többségét, ahogy azt is jó volt látni, ahogy J. szeme felcsillant, amikor összekapcsolt egy-egy jelenetet a birtokokkal, vagy éppen a Vastrón kártyákon szereplő utasításokkal.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Trónok Harca Monopoly iránt, ide kattintva megvásárolhatod, valamint az alábbi linken további információkat kaphatsz a Game of Thrones Deluxe Edition, és a Trónok Harca Rizikót illetően!

Korábban ajánlottam nektek egy eszméletlenül könnyű, mégis mutatós, és nem utolsó sorban hihetetlenül finom édességet. A kókuszos habcsók keksz receptjét már akkor is többen elkértétek, így arra gondoltam, hogy az éppen aktuális, hétvégi kuckózáshoz, vagy akár a délutáni olvasás mellé remekül illő nassolnivaló receptjét, ezúttal egy rövidke bejegyzés formájában közzétenném a blogon.

Bátran kijelenthetjük, hogy a csokis keksz az amerikai konyha egyik ikonikus darabja, ami nemcsak abbahagyhatatlanul finom, hanem az elkészítése is roppant egyszerű, arról nem beszélve, hogy sütési időt beleszámítva alig egy óra alatt elkészül.

És, hogy mire is van hozzá szükségünk?

(12 db nagyobb, 32 db kisebb cookie)

- 240 g liszt

- 1 tk szódabikarbóna

- 1 tk sütőpor

- csipet só

- 150 g vaj

- 125 g barna cukor

- 1 tojás

- 1 tk vanília aroma

- egy kevés tej

- 300 g csokoládé (kevesebbet szoktam használni)

- ízlés szerint színes cukrok, vagy csokoládé a tetejére

Az alapanyagokról annyit, hogy a csokis keksz autentikus ízvilágát a vaj és a barna cukor adja meg, így nem ajánlatos margarinnal vagy fehér cukorral kísérletezni. Csokoládét tekintve pedig érdemes minél jobb minőségűt választani, és nem a legolcsóbb tortabevonót beleaprítani, amivel lényegében tönkretesszük a kekszet.

Azzal kezdem, hogy a száraz hozzávalókat, mint a lisztet, a szódabikarbónát, a sütőport és a sót összeszitálom egy tálba, majd a felhasználásig félreteszem. A vajhoz hozzáöntöm a cukrot, és habosra keverem az összetevőket, ezután beledolgozom az egész tojást, valamint a vaníliaaromát.

Előveszem a lisztes keveréket, és kanalanként a vajas masszához adagolom, miközben a másik kezemben tartott robotgéppel alacsony fokozaton folyamatosan keverem a tésztát. Amennyiben túl száraznak ítélném meg a keveréket, teszek hozzá egy-egy evőkanál tejet, ugyanis fontos, hogy az összes lisztet beledolgozzuk, és a tészta állaga is enyhén ragacsos, mégis könnyen formázható legyen.

A csokoládét egy kés segítségével kisebb-nagyobb darabkákra aprítom, majd hozzákeverem a masszához. Kibélelek egy tepsit sütőpapírral, és a sütőt beállítom 180 ᵒC-ra. A tésztából akkora gömböket formázok, amekkora kekszeket szeretnénk kapni a művelet végén. Amennyiben nagyobb, tallérszerű kekszekre vágyunk, érdemes evőkanállal kimérni az adagokat, kisebbekhez viszont bőven elegendő teáskanállal kimerni a tésztát. Lisztes kézzel megformázom a gömböcöket, és a sütőpapírra helyezem őket, ügyelve arra, hogy ne helyezzem túl közel őket egymáshoz, mert a sütőben a méretük jócskán meg fog növekedni. A gömböket ujjammal kiigazítom, hogy inkább domború korongoknak hassanak, mintsem golyókra.

Sütés előtt még megszórhatjuk őket színes cukorkákkal, vagy akár csokidarabkákkal. Az előmelegített sütőben 15 perc alatt készre sütjük őket, így kívül ropogós, belül pedig puha kekszet kapunk. Fogyasztás előtt érdemes 15-20 percet várni, illetve hagyni másnapra is, merthogy akkor is hihetetlenül finom.

Egyes pszichológusok szerint, kevés olyan meghatározó tényező merül fel a párválasztás terén, mint az ideálok és az igények befolyásoló hatása, amelyek ismeretében egyértelműen kijelenthetjük: egyáltalán nem mindegy, melyik verzió határozza meg a választási szokásainkat. 

IDEÁL

Amennyiben az ideál mentén történik a mérlegelés, az soha nem vezet egyenrangúságon alapuló párkapcsolathoz. Ez esetben inkább olyasvalakire vágyunk, akit bálványozhatunk. Szerethetjük őt a testéért, vagy éppenséggel a szelleméért, de mindenképpen a valamilyen téren nyújtott "TÖKÉLETESSÉGÉÉRT". Az ideálra építkező kapcsolatokban valahogy mindig azt érezzük, hogy igazán soha nem kaphatjuk meg a másikat, ami ugyan rendkívül romantikus, és néha még izgató is, azonban az elérhetetlenség valahogy mindig elégedetlenséget szül. A ragaszkodást amolyan "nárcisztikus" szükséglet táplálja, amelynek hangja valahogy így hangzik: "Nem baj, ha nem szeret annyira. Az se baj, ha nem tud biztonságot, vagy épp melegséget adni számodra. Hidd el, hogy bőven elegendő, ha sütkérezhetsz a  társad fényében!" Csakhogy a párunk fénye hamar megfakul, és kiderül: a másik fél tökéletessége kizárólag a MI PROJEKCIÓNK TERMÉKE volt, amelynek során mintegy kivetítettük a tökéletesség képét rá. Egyfajta illúziót, miszerint ha megkaphatnánk őt boldogak lennénk, ami viszont soha nem fog bekövetkezni.

IGÉNYEK

Igényeink vonzásában már sokkal egészségesebb párválasztási módhoz folyamodunk, mert ilyenkor a társunk valóban a társunk. Amit kapunk tőle: odafigyelés, szeretet, biztonság. Egyszóval mindent, amire szükségünk van. Egyenrangú velünk. Nem imádjuk. Nem bálványozzuk. Szeretjük azért, amilyen. Azért, amit nap, mint nap adni tud nekünk. És pont.

Természetesen léteznek olyan párok is, amelyben az egyik fél az ideál, a másik pedig igényei szerint választott. Az ilyen típusú kapcsolatok a maguk egészségtelen módján meglehetősen kielégítőnek számítanak, hiszen míg az egyik fél az áhított törődésben részesül, addig a másik megkapja a kívánt sóvárgást. Utóbbit egyébként soha nem kedvtelésből választjuk, sokkal inkább sorsunk forgatókönyvének hatására. 

A sorskönyv nem más, mint az a tudattalan életterv, amelynek születésünk pillanatában válunk a szerzőivé. A szülőkkel való kapcsolatunktól kezdve, az otthoni hangulaton át, lényegében minden kimondott és ki nem mondott szülői üzenet, vagy akár tudattalan parancs, amelyet egyszerűen megfigyeltünk rajtuk, befolyásolja a történetünk alakulását. A gyerekek ugyanis tapasztalataik általánosítása révén igyekeznek megfejteni a világot, felnőttként pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy újraalkossuk a már ismerős valóságot.

Az apa örökös távollétét, érzelmi megközelíthetetlenségét, vagy alkoholizmusát csendben tűrő anyával azonosulva a kislány hamar levonja azt a következtetést, miszerint a nők kénytelenek elfogadni párjuk mellett a tehetetlenséget. Avagy a felnőttkori párválasztásba ágyazódva: "Olyan társat kell választanom, akivel megvalósíthatom mindazt, amit tanultam, ami ismerős, aki mellett csendben szenvedhetek." Az ehhez hasonló tapasztalatokkal rendelkező nők mindig olyan férfit választanak, akik átnéznek rajtuk, és szintén ők riogatják előszeretettel nőtársaikat a "Minden pasi rohadék!" típusú mondatokkal. Mentségükre szolgáljon: Egyáltalán nincsenek annak tudatában, hogy hatalmukban állna változtatni a tapasztalataikon, mivel szentül hiszik, hogy a valóságot látják. Hasonló a helyzet azokkal a felnőttekkel is, akiket gyermekkorukban bántalmaztak a szüleik. Következtetéseik szerint óvakodniuk kell mindazoktól, akik közel szeretnének kerülnek hozzájuk, mert bántani fogják őket. Az intimitás számukra egyet jelent a VESZÉLYZÓNÁVAL, hiszen a tudatalattijuk többnyire a "Ne engedd magadhoz közel!", vagy "Ne érezz!" típusú üzenetekkel bombázza tudatukat. Az ilyen benyomásokkal rendelkező felnőttek sorskönyvének egyik tipikus eleme, hogy sosem találnak olyan párt, akihez kötődni tudnának, mert megtanulták, hogy óvakodniuk kell mindentől, ami érzelem. Notórius kifogáskeresők, akik általában a "nem elég jó a másik", "nem vagyok belé szerelmes", "nekem a karrierem az első" típusú manőverekkel taszítják el maguktól a potenciális partnert.

Ahogy minden érdemleges változtatásnak, úgy a sorskönyvünk átírásának is az egyetlen lehetséges módja, ha felismerjük a szituációt, amiben megrekedtünk, és ahányszor a régi viselkedésmintáink aktivizálódni látszanak, figyelmeztetjük magunkat: Ne szeress bele a százhuszadik seggfejbe, aki csak átnéz rajtad! Merthogy az elköteleződés a kulcsa annak, hogy a viselkedésünkkel másik irányba formálhassuk a kapcsolatainkat.

●

Azok, akik nap, mint nap figyelemmel követik a blog alakulását, azáltal némi betekintést nyerve a hétköznapjaimba, már bizonyára tudják, hogy az idei év az utolsó évem a PTE-KPVK tanító szakos hallgatójaként.  Ahhoz, hogy júliusban kézhez kaphassam a jól megérdemelt diplomámat, némi segítségre lenne szükségem a témámmal kapcsolatos kérdőív kitöltését illetően!

Szakdolgozatomban az egyes életkori szakaszok során szerzett kötődési tapasztalatok, és azok felnőttkori párkapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálom. Hálásan köszönném, ha szakítanátok rám 8-10 percnyi időt, és egy kitöltéssel hozzájárulnátok a munkám sikerességéhez! A kérdőív kitöltése természetesen névtelenül zajlik, ám mivel már most többen jelezték, hogy kíváncsiak az eredményre, egy bejegyezés formájában mindenképpen elérhetővé fogom tenni számotokra a témát. 

A kérdőívet >>> ide <<< kattintva már is elérhetitek!

A segítségeteket előre is köszönöm! 

A témaválasztás nem véletlen. Aktuálisabb, mint hinnéd. Vizsgaidőszakban valahogy mindig az, pedig idén annyira, de annyira azon voltam, hogy legyőzzem azt a bizonyos kék krokodilt! Nos… Csatát ugyan nyertem, háborút viszont nem. Továbbra is keresem a harmonikus élet összetevőit, kiváltképp, hogy akad, amivel én sem tudok hatékonyan megküzdeni. Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány érdekességet a stresszről, és annak lefolyásáról. Amennyiben nálad is gyakran tiszteletét teszi, és kíváncsi vagy annak természetére, a következő bejegyzés neked szól!

A stressz nem más, mint a szervezet válasza az ember jóllétét veszélyeztető esemény, más néven stresszor feltűnésére. Egyfajta radarként folyamatos készenléti állapotban figyeli az esetleges külső és belső fenyegetettséget, azáltal ősidők óta életben tartva a homo sapienst.

A stresszakció vészreakció esetén aktivizálódik, mire szervezetünk, összehangolt működése által azonnali hatállyal megkezdi a tartalékok mozgósítását, és mielőbbi válaszadásra sarkallja az agy egyes részeit, különös tekintettel az amygdalára.

A szimpatikus idegrendszeri hatás következtében eleinte képesek vagyunk meglepően nagy mennyiségű erőforrásokat felszabadítani, gyorsaságot vagy éppen hatékonyságot produkálni, éppen ezért a stresszre adott reakcióink gyakran hasznosak lehetnek számunkra. A jótékony hatás azonban csak addig garantált, amíg szervezetünk stresszakciója megfelelően működik, és képesek vagyunk a helyén kezelni a különböző szituációkat. Az emberi szervezet ugyanis hajlamos olyan eseményeket, gondolatokat, vagy érzéseket veszélyesnek észlelni, amelyek valójában nem azok. Ahogy önmagában a stressz sem romboló, csak akkor, ha nem tudjuk kontrollálni.

Az aktivizáció rendszerint láncreakciót indít el, amelyekben megjelenő fizikai változások, és azok hátterében álló stresszhormonok eredeti funkciója a túlélés elősegítése. A szervezet ugyanis harc vagy menekülés esetén változásokat előidéző hormonokat választ ki, amelyek szétszóródása a belső, dinamikus állandóságot, a homeosztázist hivatott visszaállítani. A krónikus, avagy állandó stressz esetén viszont a stresszhormonok nem szóródnak szét, hanem a szervezetben maradnak, és hatalmas pusztítást visznek véghez.

A stresszor huzamosabb ideig történő fennállása, illetve a stresszakció ismétlődő aktiválása esetén, a tartalékok felélése révén állandó fizikai megterheléshez, kimerüléshez vezethet. A különböző ingerületátvivő anyagok elnyomják az agy elülső részét, a prefrontális agykéreg tevékenységét, így negatívan befolyásolják a rövid távú memóriát, a koncentrációt, a gátlásokat és a racionális gondolkodást.

Testi funkciókat tekintve a szívverés felgyorsul, a bőr hideg és nyirkos lesz, ugyanis a vér a szív, valamint az izmok felé áramlik. A vérkeringés akár 300-400 százalékkal is gyorsabb lehet, hogy a vér minél gyorsabban eljusson a megfelelő területekre, azáltal a végtagok működése fokozódjon, esetleges sérülés esetén pedig a vérveszteség csökkenjen. A pupilláink kitágulnak, hogy jobban lássunk, és amikor úgy érezzük, hogy a hajunk „égnek áll”, vagy a karunkon „feláll a szőr” azért történik, hogy a rezgéseik segítségével jobban észleljük a veszélyt. Érezted már, hogy stresszes állapotban a torkod kiszárad, begörcsöl? A nedvek olyankor fontosabb helyekre áramlanak, ahogy a nem létfontosságú testfunkciók is leállnak, a „gyomorideg” épp az emésztés leállását jelzi. Gyakori késztetést az ürítésre pedig azért érzünk, mert a testünk így igyekszik megszabadulni a felesleges súlytól, ami nehezítené a menekülést. A veszély árnyékában még a fajfenntartás is mellékessé válik, így a nemzőszervek is felmondják a szolgálatot. Utóbbi, hosszú távú testfunkciók ismétlődő megszakadása befolyásolja a szervezet működőképességét.

A stresszes állapot, és vele járó vérnyomás emelkedése fokozza a szívbetegségek kockázatát, a stresszhormonok pedig befolyásolják az inzulinháztartást. A kortizol termelődése hosszú távon egyenesen toxikus. Az amygdalát túlműködésre készteti, így erősödik a félelem vezérelte gondolkodás és a negatív beállítottság, tehát a stresszt fenntartó visszajelzés is. Befolyásolja a neuronok leágazódásait az agyban, megakadályozza az új neuronok keletkezését, ennek köszönhetően leragadunk a régi, rögzült, félelem vezérelte gondolkodásmódunknál. Sorvasztja azokat az agyterületeket, ahol az új agysejtek képződnek, így csökken az új gondolkodásmódok kialakulásának a lehetősége. A szterotonin megfogyatkozása miatt depresszió alakulhat ki, és az általános szorongással, pánikérzettel együtt erősödnek a hangulatváltozások. A krónikus stressz hosszú távú káros hatásai között a kimerültséget, az energia és a motiváció hiányát, az alvászavarokat, az autoimmunzavarokat, a termékenységi és az emésztési problémákat tartják számon.

Gyakran küzdési stratégiákat alkalmazunk annak érdekében, hogy kiküszöböljük a kellemetlen mellékhatásokat. Ezek a stratégiák rendkívül hasznosnak tűnnek, és rövidtávon annak is bizonyulhatnak, azonban a stressz következményei mindenkit utolérnek. A stressz ugyanis genetikailag belénk van kódolva. Nem lehet kiküszöbölni, azonban felesleges is lenne. A kezelésében a helyzet kognitív, tudatos kiértékelése a meghatározó. Az, hogy én, mint az esemény átélője, miként értékelem az adott szituációt.

Szerencsére az agy sokkal képlékenyebb, és formálhatóbb, mint azt korábban gondolták, így lehetőség nyílik arra, hogy változtassunk gondolkodásmódunkon, amelyet a legeredményesebben a magatartásunk révén tudunk befolyásolni. A kognitív memória mellett ugyanis testmemóriával is rendelkezünk. Ennek árnyoldala, hogy szervezetünk megőrzi a dominánsabb gondolatokra vagy cselekedetekre adott válaszainkat, és azokhoz hasonló, kiváltó ok esetén automatikusan beindítja ugyanazt a reakciót. A pozitív oldala viszont, hogy némi tudatossággal, reakciónk, cselekedeteink megválasztásával új testmemóriát tudunk kialakítani.

A stresszérzetet gyakran a kontroll hiányának érzete jellemzi, viszont a tudatos figyelem pillanatában elmozdulunk a tudattalan reakcióitól, választási lehetőséget teremtünk, így erősödik az egyénben az irányítóképesség érzése. Rendszeres gyakorlás révén pedig megerősíthetjük az idegpályákat, és új testemlékezetet alakíthatunk ki.

_________________________________________________________________________________

Szívesen olvasnál a stresszel való megküzdésről? Kiindulópontként tudom ajánlani Anna Black: Tudatos Jelenlét és Tudatos Jelenlét @ Munkában című köteteit!

"Tizennégy éves koromban egy világ omlott össze bennem, amikor a bankettről hazafelé jövet Beni nem engem, hanem Elizát cipelte a hátán, miközben én kénytelen voltam mezítláb megtenni a lakásunkig vezető maradék utat. Alig vártam, hogy átlépjem a lakásunk küszöbét, és elbőghessem magam. A sírógörcsök között elpanaszoltam anyunak a történteket, majd megfogadtam, hogy soha többé nem leszek szerelmes.

Akkoriban kissé teátrális voltam.

Egy évvel később túlestem az első megcsaláson, kibékülésen, veszekedésen, szakításon, kibékülésen, veszekedésen, veszekedésen, veszekedésen, majd végül a tényleges szakításon. Hideg vizet kellett engednem a fejemre, csakhogy lenyugodjak. Azt hittem, bele fogok pusztulni Gergő elvesztésébe. Két és fél év ide vagy oda, a gyászom  nagyjából három napig tartott, minek elteltével csodával határos módon teljesen felszabadultnak éreztem magam. Hogy minek köszönhetően?

– Az évek során megedződtem. Felnőtt nő lettem – gondoltam.

Még mindig teátrális voltam.

Egy hónap elteltével megismerkedtem Ábellal, és újabb három évvel később, a szakításunk napján, csalódottan konstatálnom kellett a büdös nagy igazságot: legyünk akárhány évesek, ha elhagyják az embert, az igenis megviselhet bennünket.

Úgy értem, mocskosul megviselhet!"

/Kapcsolatfüggők Társasága/

Vajon az idő múlásával képesek vagyunk immunissá válni a szerelmi csalódásokra?

Alighanem a válasz megint csak bennünk keresendő és abban, hogy mennyire tudtuk kiismerni magunkat az elmúlt időszak során. Némi önreflexióval ugyanis képesek vagyunk rájönni arra, hogy mit miért csináltunk. Melyek azok a helyzetek, amelyek bizonyos reakciókat kiváltanak belőlünk. Jogosak-e, avagy sem. Be tudjuk-e látni a saját szerepünket, levonni a következtetéseket a történtekből, hogy aztán legközelebb ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, tehát tanuljunk belőlük.

Egy alakulóban lévő személyiség számára, a kevéske tapasztalat, ám annál nagyobb naivitás birtokában a szakítás nyilvánvalóan magát, az összeomlást jelentheti. Egy ilyesfajta kapcsolat megszakadásának köszönhetően az ember hajlamos kétségbe vonni a teljes létjogosultságát. Felnőtt fejjel is hányszor szaladnak ki a szánkon "Nem kellek neki." vagy "Nem vagyok elég jó." típusú mondatok, nemhogy gyerekként.

Később egyre több tapasztalattal és tanulsággal a birtokunkban kezdjük kiismerni magunkat és a "szenvedésünk" lefolyását. Egy-egy kisebb szerelmi csalódás során visszagondolunk azokra, amelyek sokkal mélyebb nyomot hagytak bennünk.  Szépen lassan a "Ha azt túléltem, ezt is túl fogom." típusú mondatok válnak dominánssá, hiszen az idő múlásával egy szakítás sem tudja megsemmisíteni a lényünket. Felnőttként többre vagyunk képesek annál, hogy áldozatként tekintsünk magunkra. Több szempontból is megvizsgáljuk a helyzetet, felismerjük, mit csináltunk másként, vagy éppen ugyanúgy, mint az előző kapcsolatainkban. 

Előfordul, hogy azon kapjuk magunkat, ugyanaz a forgatókönyv játszódik le újra és újra, ez viszont nem függetleníthető a cselekedeteinktől. Ha valaki képtelen tanulni a tapasztalataiból, annak több oka lehet, mint pl.: túl mély sérüléseket szerzett, túl erősek a berögzült sémái vagy éppen a tudattalan indíttatásokból védekezik, hárít. Egyesek hajlamosak arra, hogy a felismerés-kezelés kettőse helyett, mintegy "befagyasztják" az érzelmeiket. Sokszor tudatunk észleli a problémát és meg is akarja haladni, azonban érzelmi szinten képtelenek vagyunk reagálni.

És, hogy mi okozhat ekkora károsodást? Az ígéretek. Azokat a legfájdalmasabb elengedni, hiszen magában hordozzák a "Mi lett volna, ha…" kérdését.

A válasz tehát: nem.

Nem válunk immunissá a szerelmi csalódásra, csupán megtanuljuk kezelni őket.

Eredeti cím: Whiskey Rebellion

Kiadó: Erawan Kiadó, 2014

Oldalszám: 278 oldal

Goodreads: 3,97

Moly: 86%

Címke: humoros, krimi, romantikus

A decemberi vizsgákkal a hátam mögött, másra sem vágytam, mint a szakirodalmak helyett, valami könnyed, szórakoztató olvasmányra, ami kikapcsol, és egy leheletnyit felpezsdít. Így került a kezembe Liliana Hart: Go-Go Girl Nyomoz című, sorozatkezdő kötete, amelyre a múlt hónapban, az Erawan Kiadó jóvoltából tettem szert.

"Addison Holmes élete romokban hever. Szerelme az oltár előtt úgy dönt, mégsem mondja ki a boldogító igent, a balul sikerült esküvő számlái pedig kifizetetlenül hevernek állandóan beázó lakásában. Mit tesz egy elhivatott tanárnő, ha komoly pénzzavarba kerül? Talán különórákat vállal? Esetleg kölcsönkér a szüleitől? Egy józan gondolkodású lány bizonyára ezt tenné, Addison azonban nagyobb haszonnal kecsegtető, de annál is több kockázattal járó mellékállást vállal, és elszegődik sztriptíztáncosnőnek. A lány, aki mágnesként vonzza a bajt, rövid úton egy gyilkossági ügybe keveredik, így jobb híján felcsap magándetektívnek. Még szerencse, hogy segítséget kap egy hihetetlenül szexi, de elviselhetetlenül szemtelen rendőrnyomozótól, akinek élete titkokat rejt…"

Az egyszeri sztripper – nem mellesleg főállású történelemtanár –, debütálása éjjelén kellemetlen élményben részesül, amikor a Foxy Lady sikátorában főnöke holttestébe botlik. Szó szerint, és mondhatni szerencséjére, mivel az ügy kapcsán megismerkedik a szívdöglesztő Dempsey nyomozóval, akit mintha az ég küldött volna kárpótlás gyanánt a számára, ugyanis Addison vőlegénye néhány hónappal azelőtt, az esküvőjük napján hagyta el őt a nő egykori riválisáért, ami Whiskey Bayou lakosságát tekintve, cseppet sem minősül szokatlannak. A Georgia állambeli városkában mindenkinek van valami rejtegetnivalója, és erre a McClean Nyomozóiroda munkatársai előszeretettel derítenek fényt. Addisonnal az élükön, aki tapasztalatlansága ellenére, ám annál nagyobb lelkesedéssel vág bele a munkába, és még csak nem is sejti, hogy azáltal olyan ügyekbe nyúl bele, amelyek túlnőnek a hatáskörén, valamint életveszélyes helyzetekbe sodorják.

"Nick mellett Greg nem más, mint valami béna tapéta."

Ami zavart, és a regény elején nem egyszer megakasztott az olvasás menetében, az a jelenetek töredezettsége, a szépen kidolgozott átvezetések hiánya volt, éppen ezért még magamon is meglepődtem, hogy miután sikerült felvennem a történet ritmusát, valahogy azon kaptam magam, hogy nem tudom letenni a könyvet.

"Több megpróbáltatást ma már nem tudok elviselni. Sztriptíz táncoltam, találtam egy hullát, megtámadtam egy kidobót, berúgtam, fixíroztam egy dögös nyomozót, majd ki is oktattam, rendőrautóval jöttem haza, végül pedig újabb kilakoltatási felszólítást kaptam. És még vacsoraidő sincs."

Sajnáltam, hogy az eredeti cím, a magyarhoz képest sokkal jobban lefedi a cselekmény valódi tartalmát. Addison lényegében egyetlen éjszakát töltött a Foxy Lady színpadán, ennél fogva ezt a vonulatot kevésbé éreztem hangsúlyosnak, mint Whiskey Bayou lakosságának romlottságát, amelyet egyébként tökéletes kontrasztba foglalt a kisvárosi, vallásos légkör.

"Nehéz megszabadulni a régi szokásoktól, márpedig a pletykálás egy kisváros életében olyan, mint a levegővétel. Anyám sose bocsátaná meg nekem, ha tudomására jutna, hogy micsoda mocskos pletykák birtokában vagyok, és nem mesélem el neki. Talán még az örökségből is kizárna."

A krimi szál elég izgalmas volt ahhoz, hogy lekösse a figyelmem, amely a romantikus jelenetekkel kiegészülve a chicklit irodalom egyik ékévé emeli a kötetet, így a néhány fennakadás ellenére, eszméletlenül jó kikapcsolódást jelentett Liliana Hart regénye.

Ajánlom mindazoknak a figyelmébe, akik némi humoros, romantikus zsibbadásra vágynak, és kiváltképp a Szingli Fejvadász rajongóknak, akiknek a Go-Go Girl sorozat kötelezően ajánlott irodalom.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, Liliana Hart: Go-Go Girl Nyomoz című regényét ide kattintva beszerezheted!

★★★★☆

Kiadó: GABO Kiadó

Eredeti mű: Victoria Aveyard: Red Queen

Oldalszám: 424 oldal

Moly: 88%

Goodreads: 4,12

Címkék: disztópia, fantasy, ifjúsági

A decemberi vizsgákkal a hátam mögött, úgy döntöttem, hogy egy időre felfüggesztem a szakirodalmak olvasását, és más jellegű olvasmány után nézek. A választásom ezúttal Victoria Aveyard trilógiájának első, Vörös Királynő című regényére esett, amellyel a GABO Kiadó jóvoltából nyílt lehetőségem megismerkedni.

"AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön. Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem. Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek. Lejöttek a csillagok közül. ÉS MÁR NEM SZELÍDEK."

"A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok. Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni. Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti. A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?"

A kettéosztott társadalomban, ahol az Ezüstök vérüknél, valamint természetfeletti képességeiknél fogva jogosultságot éreznek az uralkodásra, addig a közemberként tengődő Vörösök nyomorognak, és felsőbbrendű társaik által kiszabott, kötelező katonai szolgálat révén, halálra vannak ítélve. Mare Barrow szentül hitte, hogy keserű sorsa semmiben nem különbözik társaiétól, élete pedig egy napon a kaszárnyában fog véget érni. Egy szerencsés találkozásnak köszönhetően azonban munkához jut a királyi palotában, ahol nemcsak az idegen kilétére, hanem a benne lappangó képességre is fény derül. Senki, még maga Mare sem tud magyarázattal szolgálni lényének természetére, amely soha nem ismert fenyegetettséget jelent az Ezüstökre nézve. Az Elara által bábként mozgatott királyi család, a lányt egykori identitásától megfosztva igyekszik fenntartani a korrupt kormányt, csakhogy közeledik a hajnal. És vérvörös árnyalatban úszik.

Victoria Aveyard regényét rengeteg csípős kritika, megjegyzés érte már, főként a történet „patchwork” jellegének köszönhetően. A könyvben ugyanis számos helyen felsejlenek a Vörös Királynőt megelőző alkotásokból – Az Éhezők Viadala, A párválasztó vagy a Trónok harca –, származó esszenciák, amelyek okán néhányan megkérdőjelezték a cselekmény eredetiségét. Jogosnak találom-e az észrevételeiket? Abszolút. Hogy zavart-e is bármennyire? Cseppet sem. A könyv jó. Méghozzá eszméletlenül. Felvállalom a véleményemmel járó személyes defektusaimat, amennyiben a Vörös Királynő kedvelése bármilyen nemű megbotránkozást váltana ki.

A karaktereket illetően, még magam is meglepődtem, mennyire élveztem, ahogyan Mare jelenléte irritált. A tolvajból lett majdnem hercegnő küzdelme a báb szerep ellen, aki mindeközben végig naivan sodródik az Ezüstök diktálta árral, és megpróbál úgy tenni, mintha ura lenne a helyzetnek. Legalább ennyire szórakoztatott Cal hűség és lustaság táplálta idealizmusa, amelyet még ő maga is megkérdőjelez, vagy Maven gyomorforgató, Joffrey Baratheon-féle hataloméhes képmutatása. Kilorn férfiasságáért folytatott szélmalomharca pedig egyszerűen vitt mindent. A karaktere annál inkább szórakoztatott, minél jobban küzdött az önállóságért. A folyamatos áldozat szerepből történő kitörési kísérleteivel, amellyel csak még inkább arra sarkallta a lányt, hogy megmentse őt, lényegében kasztrálta önmagát.

"– Ezt tudnod kell rólunk, Ezüstökről. Mi mindig egyedül vagyunk. Itt, és itt is – mondja, a fejére, majd a szívére mutatva. – Ettől leszünk erősek."

Hogy a szereplők botrányos jellemének formálásban mekkora szerepe volt a tudatosságnak, és mekkora a véletlennek, arról fogalmam sincs. A „Bárki, bárkit elárulhat.” jelige fényében mindenesetre előbb feltételezek szándékoltságot, mintsem a félresikerült karakterábrázolást. Még akkor is, ha ezért most megköveznek.

★★★★☆

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed Victoria Aveyard: Vörös Királynő című regénye iránt, ide kattintva beszerezheted!