Eredeti cím: Glass Sword

Kiadó: GABO Kiadó, 2016

Oldalszám: 468 oldal

Moly: 91%

Goodreads: 4,00

Címke: disztópia, fantasy, young adult

Minden túlzás nélkül állíthatom: tűkön ülve vártam erre a regényre.

Fenntartásokkal ugyan, de Victoria Aveyard: Vörös királynő című regényének bizony sikerült megnyernie magának. Ez utóbbiról persze korántsem a végtelenül irritáló karakterek, sokkal inkább a zseniálisan megkreált világépítés gondoskodott, amelyért a disztópiák esetében egyébként is bolondulok. A GABO Kiadó jóvoltából – ezúton is ezer hála és köszönet érte – lehetőségem nyílt megismerkedni a kötet Üvegkard címmel ellátott folytatásával, amely beteljesítette, de azzal a lendülettel keresztül is húzta a vele kapcsolatos számításaimat.

"Mare Barrow vére vörös, mint a közönséges embereké, de Ezüst képessége, amellyel parancsolni tud a villámnak, olyan fegyverré teszi őt, amelyet a királyi udvar meg akar szerezni magának.

Maven, a herceg, aki elárulta, csalónak bélyegzi Mare-t, de a lány menekülés közben felfedezi, hogy nem ő az egyetlen a fajtájából. Miközben a királlyá koronázott, bosszúálló Maven üldözi Mare-t, ő elindul, hogy megkeresse a többi Vörös-Ezüst harcot, hogy együtt vegyék fel a küzdelmet az elnyomók ellen.

Mare azonban halálos ösvényre téved, és az a veszély fenyegeti, hogy pont olyan szörnyeteggé válik, mint akit le akar győzni.

Vajon összeomlik a lázadás által követelt áldozatok súlya alatt? Vagy az árulás már mindörökre megkeményítette a szívét?"

Mare alighogy bekerült a kastélyba, már is megtanulta tanárának legfőbb leckéjét: "Bárki elárulhat bárkit." Az Elara és Maven által gondosan kitervelt kelepcének, azaz a művi felségárulásnak köszönhetően egy, az Ezüstökből álló elit kör a Villámlányra és az általa állítólagosan elcsábított Calore hercegre hárítja nemcsak a király megöléséért, hanem a Nortában tomboló pusztításért járó felelősséget. A Skarlát Gárda, amelyről kiderül, hogy sokkal szervezettebb és erősebb, mint ahogyan azt látni engedték, az egyetlen esélyük a Julian listáján szereplő újvérűek megmentésére. Megmentésére, vagy inkább felhasználásra a bosszú érdekében? A nemes ügy ugyanis sokakban kételyt ébreszt. Bizalmukat pedig csak még inkább megrengeti Mare idő közben egyre jobban eltorzuló személyisége.

"Egy húsból készült fegyver vagyok, egy kard bőrrel borítva.

Azért születtem, hogy megöljem a királyt, hogy véget vessek a rémuralomnak, mielőtt igazán elkezdődne."

 Victoria Aveyard cseppet sem papírforma szerint alkotta meg Mare Barrow-Mareena-Villámlány karakterét. A megszokottól eltérő hős már a Vörös királynő olvasásakor is szemet szúrt, vagy inkább szúrta a szemem, amely eleinte puszta amatőrségről árulkodott a számomra, azonban az Üvegkardnak sikerült rádöbbentenie, sőt meggyőznie arról, hogy az írónő szánt szándékkal alkotott a disztópiákból ismertektől eltérő hősnőt. Mare identitásáért folytatott harca az események hatására szépen lassan egy enyhe skizofréniáig súlyosbodik, és ezzel ugyan logikus magyarázatot szolgáltat következetlen, mi több arrogáns, ellenszenves megnyilvánulásainak garmadájára, ám ez korántsem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy bárki a szívébe zárhassa őt, hiszen ezáltal gyakorlatilag megvonja az olvasót attól, hogy azonosulni tudjon, vagy egyáltalán akarjon vele.

Az Üvegkardban számos új szereplő feltűnik hol a Skarlát Gárda, hol az újvérűek révén. Míg némelyikük igazi egyéniség, eleven karakter, akárcsak Farly ezredes, de főként Cameron, addig néhányan, mint Lory, Ketha vagy Darmian lényegében elvesznek a tömegben. És ez a benyomásom nemcsak az újoncokkal kapcsolatban ütötte fel a fejét. A Vörös királynő folytatása egy mérhetetlenül énközpontú regény. Az Ezüstök-Vörösek közti csatározások mellett komoly morális kérdések is napirendre kerülnek, amelynek legfőbb színtere Mare lelkivilága. A hősnő mellett azonban az elvetemült kiskirály, a hataloméhes királynő, de még Cal is meglehetősen háttérbe szorul, noha szívből reméltem, hogy a folytatásban csurran cseppen neki is valami. Ezzel szemben 1.) eszméletlenül kevés szerep jutott szerencsétlennek; 2.) az is gyakorlatilag abból állt, hogy egy-egy vérszegény nézeteltérést leszámítva asszisztált Mare akcióihoz, így nemcsak Kilorn, hanem Cal is áldozatául esett Mare általi kasztrációnak.

"Bárcsak Kilorn hagyná, hogy megvédjem! Bárcsak ne ragaszkodna ahhoz, hogy minden golyó útjába ugorjon, amelyik felé száll."

Victoria Aveyard történetéhez fűződő viszonyomat leginkább Mare és Kilorn "se veled, se nélküled" kapcsolatával tudnám jellemezni. A benne rejlő lehetőségek elképesztenek, ugyanakkor a szereplőket a zseniális karakteralkotás ellenére sem tudom megkedvelni. Egy lépést előre, egy lépést hátra. A végéhez közeledve aztán felpörögnek az események. Az írónő a Vörös királynőben tapasztaltakhoz hasonlóan különös érzékkel fokozza az izgalmat. Előre, előre és előre lendíti a cselekményt. Az olvasó pedig falja a lapokat, mígnem azon kapja magát, hogy már cseppet sem számít, hogy szívébe zárta-e a karaktereket, hiszen a megállíthatatlanul hömpölygő történet legalább annyira eleven, mint azok, akik mozgatják a szálakat.

Victoria Aveyard: Üvegkard című regénye egy-egy buktató ellenére, intrikával és számtalan akcióval tűzdelt, elevenen hömpölygő történet, amelyre a véres koronát a végére biggyesztett megsemmisítő csavar helyezi fel.

★★★★☆

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed Victoria Aveyard: Üvegkard című könyve iránt, ide kattintva már is beszerezheted!

Eredeti cím: Of Poseidon

Kiadó: Maxim Kiadó, 2014

Oldalszám: 332 oldal

Goodreads: 4,07

Moly: 88%

Címke: fantasy, young adult (YA), romantikus

Anna Banks: Szirénia öröksége című sorozatával való ismeretségem hosszú hónapokkal ezelőttre nyúlik vissza, amikor ráakadtam Marianna, az általam is figyelemmel követett és szeretett, Impression Blend blog írójának Poszeidónt illető beszámolójára. Víziszonyosként azonban nemcsak a víz, hanem minden ahhoz kapcsolódó történet olvasását hanyagoltam, ugyanis a vízzel kapcsolatos, legjobb jóindulattal is erősen negatívnak nevezhető tapasztalataimnak köszönhetően képtelennek bizonyultam a különböző vízi lényekkel való azonosulásra. A Poszeidón borítója azonban első pillantásra elrabolta a szívem, így a víziszony legyőzésével együtt, végre egy szirénekről szóló könyv is helyet kapott a polcomon.

"Emma barátnőjével, Cloe-val nyaral a tengerparton, amikor egy aprócska baleset során megismerkedik a jóképű Galénnal. Ez a találkozás valóban a véletlen műve? Emmának nincs lehetősége ezt kideríteni, mert egy tragédia beárnyékolja ottlétüket. A lány, miután hazatér, nehezen képes feldolgozni a traumát. Ekkor váratlanul ismét fölbukkan az ibolyakék szemű idegen.

Galén, a szirén herceg a szárazföldön kutat egy lány után, akiről azt hallotta, hogy talán ő az utolsó élő szirén, aki egyesítheti a tenger mélyén élő két uralkodóházat. Bár erőteljes kötődésük azonnal érezhető, Galén még nincs teljesen meggyőződve róla, hogy Emma az, akit keres. Végül a sok bizonyíték meggyőzi, hogy csak Emma és különleges képessége mentheti meg a herceg országát. Galénnak szüksége van a lány segítségére - bármilyen kockázattal jár is. Vajon képes lesz Emma beváltani a hozzá fűzött reményeket? És vajon összefonódhat két ennyire különböző világ?"

A regény vitathatatlanul a mostanság kezem ügyébe akadó, azon könyvek egyike, amelyek eszméletlenül olvastatják magukat, noha a Poszeidón eleje számomra nem más, mint vérszegény jelenetek halmaza. Egy kezemen nem tudom megszámolni, hogy az első 40-50 oldal olvasása során, hányszor kaptam magam szemforgatáson. Emma flip-flop papuccsal való bukdácsolása, Chloe szétmarcangolása, és Galén temérdek orrnyereg dörzsölgetése, ujjbegyeivel történő halántékmasszírozása ugyanis mind-mind erre adott okot, sőt ha egészen őszinte akarok lenni, akkor a szemszögek egy fejezeten belüli váltogatásával szintén ebbe a kategóriába sorolható. Bár a szívemhez kétségkívül az egy nézőpontú történetvezetés áll a legközelebb, mégis igyekszem toleráns lenni a Stephenie Meyer óta annyira felkapottá vált nézőpont-váltogatással, legalábbis mindaddig, amíg nem zilálja össze a szöveget. A Poszeidón azonban már erőteljesen próbára tette a türelmemet. Emma ugyanis E/1-ben szól hozzánk, míg Galén fejezetei E/3 szemszögből íródtak, amely legalább olyan ritkának számít, mint az, hogy valaki örökölje Triton képességét.

"Akit szeretsz, engedd el, ha visszatér, az biztos jel."

A ziláltságot ellensúlyozandó, a mitológiai háttér azonban egész megkapónak bizonyult számomra, éppen ezért szívesen olvastam volna sokkal bővebben Poszeidón és Triton királyi, mintsem isteni mivoltáról, az ehhez fűződő mondákról, azok ismerőiről, a titokzatos múltőrzőkről, vagy egész egyszerűen a szirének társadalmáról, amelyet ha egy szóval kellene jellemeznem, az mindenképpen a NATURALISZTIKUS lenne. Rostálás, párosítás, és utódnemzés. A kifejezések már önmagukban véve is a szirének természetére jellemző, állatias ösztönökről árulkodnak. Az előre elrendelt párzást azonban nehezíti, hogy a szirének nem pusztán szerelmesek lehetnek, hanem egyfajta különös vonzódást, bevésődést, akarom mondani "bizsergést" éreznek az IGAZI iránt.

És, ha már Twilightnál tartunk: Emma, a Bella Swan-féle "csendben-szenvedő-típus", ügyetlenségének hála belebotlik a márványszobortestű Galénbe, aki viszont jóval több egy egyszerű halandónál. Míg a lány időközben meglehetősen markáns – esetenként következetlen – jellemfejlődésen megy keresztül, addig a fiú a kezdetektől fogva rendkívül gondoskodó, őszinte, és lojális, mi több, népe iránt érzett hűsége egyenesen szívfacsaró, hiszen készen áll Triton népének érdekeit nézve feláldozni önnön boldogságát. Barátja, Tóraf hozzá hasonlóan jóvágású szirénfi, nála jóval könnyebb és nehezebb helyzetben van egyszerre, ugyanis Galén nővérének, Raínának a választottja, aki eleinte nem különösebben lelkesedik a frigyért. Kettejük párosának azonban számos humoros jelenet miatt igencsak hálásak lehetünk.

"– Szevasz, ebihal! – bokszol jó nagyot üdvözlésül barátja karjába Galén. – Látom, meglelted az egyik fürdőnadrágomat. Örömmel látom, hogy a nyomkövető készséged a baleset óta is zavartalanul működik.

– Baleset, persze – mered Raínára Tóraf. – Legközelebb majd nyitva tarom a szememet, ha megcsókolom a nővéredet. Akkor nem fogom véletlenül újra sziklába verni az orromat. Én béna."

Na, nem mintha Raína és Tóraf hordoznák magukban egyedül a komikum lehetőségét.

"– (…) – Megmarkolja a fiú pólóját. – Lefeküdtél a lányommal?

Hogy lefeküdt-e…? Rachel nem azt mondta, hogy lefeküdni egymással, mint az együtt hálni? Lefeküdni és együtt hálni teljesen ugyanaz, de együtt hálni és együtt járni csak majdnem.

– Nem, kérem.

Az asszony türelmetlenül vonja föl a szemöldökét.

– Miért nem? Mi baj van a lányommal?

Ez váratlan. Galén gyanítja, hogy ez az asszony ugyanúgy észleli a hazugságot, ahogy Tóraf követni tudja Raína nyomát. Egyfolytában az őszinteséget kutatja, de a tiszta igazság most szorul helyzetbe juttatná Galént. Bolondulok a lányáért – csak épp a bátyámnak tartogatom. Így hát válaszát azzal az egyenességgel fűszerezi, amire Emma anyukája a jelek szerint áhítozik.

– Semmi baj sincs a lányával. Azt mondam, nem feküdtem le vele. Azt nem mondtam, hogy nem is szeretnék.

Az asszony mély lélegzetet vesz, és elengedi a fiút. Megköszörüli a torkát, tenyerével kisimítja összegyűrődött blúzát.

– Helyes válasz, Galén – paskolja meg a fiú mellkasát. – Helyes válasz."

A szirének, mint témaválasztás, a hozzájuk kapcsolódó mondavilág, valamint a humor mellett, a brutálisan kegyetlen függővég abszolút arra sarkall, hogy fogjam magam, és most AZONNAL beszerezzem a folytatás. Szóval, ahogy láthatjátok a kisebb-nagyobb hibák ellenére is a Szirénia öröksége című sorozat első kötete erősen ADDIKTÍV. A fenébe is!

Kiadó: GABO Kiadó

Eredeti mű: Victoria Aveyard: Red Queen

Oldalszám: 424 oldal

Moly: 88%

Goodreads: 4,12

Címkék: disztópia, fantasy, ifjúsági

A decemberi vizsgákkal a hátam mögött, úgy döntöttem, hogy egy időre felfüggesztem a szakirodalmak olvasását, és más jellegű olvasmány után nézek. A választásom ezúttal Victoria Aveyard trilógiájának első, Vörös Királynő című regényére esett, amellyel a GABO Kiadó jóvoltából nyílt lehetőségem megismerkedni.

"AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön. Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem. Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek. Lejöttek a csillagok közül. ÉS MÁR NEM SZELÍDEK."

"A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok. Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni. Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti. A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?"

A kettéosztott társadalomban, ahol az Ezüstök vérüknél, valamint természetfeletti képességeiknél fogva jogosultságot éreznek az uralkodásra, addig a közemberként tengődő Vörösök nyomorognak, és felsőbbrendű társaik által kiszabott, kötelező katonai szolgálat révén, halálra vannak ítélve. Mare Barrow szentül hitte, hogy keserű sorsa semmiben nem különbözik társaiétól, élete pedig egy napon a kaszárnyában fog véget érni. Egy szerencsés találkozásnak köszönhetően azonban munkához jut a királyi palotában, ahol nemcsak az idegen kilétére, hanem a benne lappangó képességre is fény derül. Senki, még maga Mare sem tud magyarázattal szolgálni lényének természetére, amely soha nem ismert fenyegetettséget jelent az Ezüstökre nézve. Az Elara által bábként mozgatott királyi család, a lányt egykori identitásától megfosztva igyekszik fenntartani a korrupt kormányt, csakhogy közeledik a hajnal. És vérvörös árnyalatban úszik.

Victoria Aveyard regényét rengeteg csípős kritika, megjegyzés érte már, főként a történet „patchwork” jellegének köszönhetően. A könyvben ugyanis számos helyen felsejlenek a Vörös Királynőt megelőző alkotásokból – Az Éhezők Viadala, A párválasztó vagy a Trónok harca –, származó esszenciák, amelyek okán néhányan megkérdőjelezték a cselekmény eredetiségét. Jogosnak találom-e az észrevételeiket? Abszolút. Hogy zavart-e is bármennyire? Cseppet sem. A könyv jó. Méghozzá eszméletlenül. Felvállalom a véleményemmel járó személyes defektusaimat, amennyiben a Vörös Királynő kedvelése bármilyen nemű megbotránkozást váltana ki.

A karaktereket illetően, még magam is meglepődtem, mennyire élveztem, ahogyan Mare jelenléte irritált. A tolvajból lett majdnem hercegnő küzdelme a báb szerep ellen, aki mindeközben végig naivan sodródik az Ezüstök diktálta árral, és megpróbál úgy tenni, mintha ura lenne a helyzetnek. Legalább ennyire szórakoztatott Cal hűség és lustaság táplálta idealizmusa, amelyet még ő maga is megkérdőjelez, vagy Maven gyomorforgató, Joffrey Baratheon-féle hataloméhes képmutatása. Kilorn férfiasságáért folytatott szélmalomharca pedig egyszerűen vitt mindent. A karaktere annál inkább szórakoztatott, minél jobban küzdött az önállóságért. A folyamatos áldozat szerepből történő kitörési kísérleteivel, amellyel csak még inkább arra sarkallta a lányt, hogy megmentse őt, lényegében kasztrálta önmagát.

"– Ezt tudnod kell rólunk, Ezüstökről. Mi mindig egyedül vagyunk. Itt, és itt is – mondja, a fejére, majd a szívére mutatva. – Ettől leszünk erősek."

Hogy a szereplők botrányos jellemének formálásban mekkora szerepe volt a tudatosságnak, és mekkora a véletlennek, arról fogalmam sincs. A „Bárki, bárkit elárulhat.” jelige fényében mindenesetre előbb feltételezek szándékoltságot, mintsem a félresikerült karakterábrázolást. Még akkor is, ha ezért most megköveznek.

★★★★☆

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed Victoria Aveyard: Vörös Királynő című regénye iránt, ide kattintva beszerezheted!