Kiadó: Álomgyár Kiadó, 2015
Oldalszám: 224 oldal
Besorolás: YA, misztikus-romantikus
"A 19 éves Leila egy átlagos iskolai nap után
hazafelé indul, csakhogy nem érkezik meg. Őt és a város lakóit fegyveres
katonák terelik az ismeretlen, elkerített Zónába. A hely egy tábor, ahol a
halál szelleme veszi körül az embereket.
A pusztulás világában Leila lát valakit, aki iránt
egyszerre érez félelmet és vonzalmat. Kék szeme teljesen megbabonázza. De van
ott más is, aki szem nélkül is lát mindent, és nem tűri, ha beleszólnak a
tervébe. A tervbe, melyben nem szerepelt egy különös találkozás."
A könyv címéért oda
és vissza vagyok.
XAVÉR.
Rideg.
Erőteljes. Titokzatos. Ahányszor belegondolok a névből áradó energiákba,
beleborzongok. Ehhez hasonló, nyers és ösztönös hatást vártam a regény
olvasásától is.
A katonák
Demprux lakosságát, mintegy karámba, beterelik az X-Zónába, hogy aztán a
legkülönfélébb módokon végezhessenek velük. Leila erre akkor döbben rá, amikor
sírógörcsét leküzdve, megacélozza magát, és elindul felderíteni a haláltábort. Odabent
az emberek tülekednek, szabadulni vágynak, azonban minden próbálkozásukat véres
megtorlás követi, így ahogyan telnek a napok, egyre kevesebb esélyt látnak a
menekülésre.
A történetben
rengeteg potenciált láttam, azonban számos esetben úgy éreztem, hogy a
lehetőségek kiaknázatlanul maradtak. A téma elég provokatív. Büntetőtáborról
írni bátor dolog, hiszen az már önmagában véve is érzelmileg felkavaró,
ráadásul az ehhez hasonló eseményeket esélytelen lelki fejlődés, vagy éppen
csorbulás nélkül megúszni. Éppen ezért olyan kockázatos az ehhez hasonló
témákhoz nyúlni. A lélektani mélységek megragadása elengedhetetlen ahhoz, hogy
hiteles cselekményt és karaktereket tudjunk az olvasó elé tárni.
Leila megnyilvánulásai azonban jelentősen aláásták a sorok mögül kiszivárgó büntetőtábor hangulatát. A lány hol pánikrohamot kapott, hol Katniss Everdeen szerepébe bújva kiutat keresett a Zónából. Eleinte csak az a benyomásom nem hagyott nyugodni, hogy Leilát az életösztöne helyett, leginkább a kíváncsisága hajtotta előre, később aztán az, hogy a Xavér iránt érzett fellángolásának köszönhetően elvesztette minden racionalitását.
A fiúban
lejátszódó belső folyamatok, küllemével való összehangba hozását díjaztam,
annál is inkább, hogy a lelki rohadásának kivetítése Dorian Gray történetét
idézte fel bennem. Nemcsak a szélsőséges hangulatingadozások, hanem a
mindkettejük személyiségében fellelhető önzőség szúrta a szemem. A város
lakossága, a lány szüleit beleértve, lassan elsorvad a táborban, míg ők
kizárólag egymással vannak elfoglalva. Xavér esetében ezt még meg is tudnám
magyarázni azzal, hogy az ő célja eleve a pusztítás, de vajon Leilának mi a
mentsége?
Amit sajnáltam:
Képtelen voltam megszabadulni attól az idegesítő érzéstől, hogy a történet
egész egyszerűen lóg a levegőben. Míg a Volnura Gimnázium és Demprux egy
idilli, misztikus világ reményével kecsegtetett, addig Otília neve, és számos
utalás magyar hatást keltett, amibe Susie néni,
vagy éppen Savanah sehogy sem illettek bele.
Ami
felvillanyozott: Az utolsó néhány oldalon megcsillanó skizofrén helyzet,
amellyel kapcsolatban csak remélni tudom, hogy az írónő maradéktalanul
kiaknázza az abból adódó lehetőségeket.
Ha
egy valamit tanácsolhatnék a folytatáshoz, akkor az a következő lenne:
Ne
csak a felszínt kapargasd, hanem merj mélyebbre ásni! Ragadd ki a téged
körülvevő világból a valódi érzelmeket, és hasznosítsd az írás során! Ahogy a
valóságban, úgy az általad megteremtett közegben is hagyj időt arra, hogy az
érzelmek a maguk természetes módján bontakozzanak ki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése