A féltékenység természete│Gondolatébresztés

Ahogy lassanként ráfordultam a főiskolai tanulmányaim utolsó évére, azon kaptam magam, hogy hála az égnek akarva-akaratlanul, de egyre inkább elmélyedtem az egyébként hihetetlenül érdekes, mondhatni szaftos szakdolgozati témámban. Ebből hoztam most számotokra némi ízelítőt, amelynek gondolatai remélhetőleg bárkinek jelenthetnek a féltékenység felszámolásában, vagy legalábbis annak egészséges kezelésében.

A féltékenység fennállására bizony hajlamosak vagyunk rávágni, hogy a probléma a korábbi párkapcsolatok maradványaiból fakadhat, azonban önbizalomhiányunk, de még egy feldolgozatlan testvéri rivalizáció is kiválthatja, amely mögött egy hozzánk közel álló személy kizárólag figyelme és szeretete iránti vágy ég, akárcsak a szülők általi korai elhagyatottság, becsapottság érzése. Ezek fényében korántsem meglepő, hogy Descartes már a maga korában úgy gondolkodott a féltékenységről, mint a félelem valami elvesztésétől, vágy valami megtartására, miközben Spinoza a szeretet és a gyűlölet keverékeként jellemezte. A féltékenység minden esetben három személy jelenlétét feltételezi, és akkor jelentkezik, amikor egy korábban kialakult, értékesnek tartott kapcsolatot veszélyeztet valaki vagy valami. Ösztönös mivoltánál fogva gyökerei az evolúciós múltunkban keresendőek.

A férfiak és a nők féltékenysége más-más természetű, eltérő indítékokra vezethető vissza, amelyek különböző féltékenységi reakciókat alakítottak ki. Míg a női nem tagjai teljes mértékben biztosak lehettek az anyaságukban, addig a férfiak számára az apaság volta kizárólag valószínűsíthetőnek számított, és ez bizony magában hordozta annak a veszélyét, hogy a gyermekre fordított genetikai képviselet célzatú, jelentős idő-, energiaráfordítás feleslegesnek bizonyul, hiszen az utód nem tőle származik. Így az evolúció során azoknak a férfiaknak a génjei terjedtek el nagyobb arányban, akik éberen őrködtek társuk szexuális élete fölött. A féltékenységi mechanizmus automatikus szelekciót indított el, és az átlagosnál nagyobb érzékenységgel áldotta meg a férfiakat a hűtlenségről árulkodó benyomásokra, ingerekre. A nők esetében viszont a társuk félrelépése nem veszélyeztette közvetlenül a szaporodási sikerességüket, azonban annak esélye, hogy a férfi másra fordítja a rendelkezésre álló anyagi erőforrásait, aztán képtelen lesz kellőképpen gondoskodni a családjáról, igencsak megnövekedett. A férfiak féltékenysége így főkét a szexuális aktusra koncentrálódott, míg a nőké akkor jelentkezett, ha a férjük túl sok időt töltött egy másik nővel, azáltal időben felhívva a figyelmet párjuk lehetséges dezertálására, annál is inkább, hogy a hosszútávú, bensőséges párkapcsolatok alátámaszthatóan meghosszabbították a gyerekek várható élettartamát.

Mindezt alátámasztandó, néhány kísérletben a hűtlenség különféle formáit szimulálták. A kísérleti személyeknek azt kellett elképzelniük, hogy párjuk szexuális aktusban vesz részt egy harmadik, vele ellenkező nemű személlyel, továbbá azt, hogy heves érzelembe esik, érzelmileg szoros, bensőséges viszonyt alakít ki vele. Beszámolóik alapján a férfiak 61%-a élt át erősebb szorongást, negatív kedélyállapotot párjuk elképzelt szexuális félrelépésével, és "csak" 39%-uk az érzelmi hűtlenséggel kapcsolatban. Eközben a nők 83%-át inkább az bántotta, hogy párjuk emocionális kapcsolatot alakított ki egy másik nővel, és 17%-át viselte meg inkább az elképzelt szexuális együttlét.

Mindennapi tapasztalataink azt mutatják, hogy bizonyos ismeretlen személyek, megmagyarázhatatlan féltékenységet ébresztenek bennünk. A potenciális vetélytárs felismerése öntudatlan összehasonlításokkal jár, amelyekben a vonzerő és a személyes tulajdonságok kulcsfontosságúaknak bizonyulnak, meghatározóak a féltékenységi reakciók alakulásában. Ennek fényében már korántsem meglepő, hogy a férfiak többnyire akkor gyúlnak féltékenységre, ha a harmadik fél domináns, magasabb státusú és előnyös fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, míg a nők féltékenységét elsődlegesen a rivális szépsége, vonzó testalakja és kihívó magatartása táplálja.

Mind az ősi, mind a modern társadalmakban tehát igyekeztek a felek fenntartani a párjukkal való szövetséget. A féltékenység egészséges szintje ugyancsak a stabil kapcsolat védelmét szolgálta, hiszen ez akár fel is pezsdítheti a kapcsolatot, fokozhatja az intimitást. A riválissal való küzdelem kihozhatja a párokból azokat a pozitív tulajdonságokat, amelyek felelevenítik bennük, miért is találják annyira vonzónak a másikat, eszükbe juttatja, mennyire ragaszkodna hozzá. A jó értelemben vett féltékenység tehát egyfajta megerősítésként is funkcionálhat választásunkat illetően.

És, hogy miben mutatnak hasonlóságot a férfiak és a nők a féltékenységgel kapcsolatos viselkedésükben? Mindkét nem jobban szenved a féltékenységtől, többek között abban az esetben, amikor a harmadik féllel összehasonlítva értéktelenebbnek és valamilyen szempontból kevésbé vonzónak tartja önmagát. 

#1 "Nem vagyok elég jó" típusú féltékenység

A kisebbrendűség által mérgezett kapcsolatokban az önbizalomhiányos fél ahelyett, hogy párjára koncentrálna, folyamatosan másokra figyel. Többnyire azon gondolkodik, hogy a társa vajon elégedettebb lenne-e egy nála jobb kvalitásokkal rendelkező egyénnel. Féltékenykedésével partnere, tehát egy külső fél megerősítésére vágyik, és bár az önbizalomhiánytól főként a féltékeny fél szenved, azonban a párjának sem könnyű folyamatosan lépést tartania vele, állandóan haptákban állnia annak érdekében, hogy bizonygassa elégedettségét. Az önbizalomhiány így szépen lassan kiegészül a bizalmatlansággal, amely ugyan egy hosszútávú kötődés kialakulásával tompulni látszik, azonban a feltételezett riválisokhoz való kényszeres hasonlítgatás kizárólag akkor szűnik meg, ha az illető képes barátságot kötni önmagával.

#2 "Mennyi jó csaj/ pasi van még" típusú féltékenység

Hányszor, de hányszor értük már magunkat tetten azon, hogy a "Szeretsz még?" típusú kérdés szökik ki a szánkon? Bizony nem is olyan ritkán hajlamosak vagyunk arra, hogy azt feltételezzük a párunkról, amely valójában bennünk zajlik le, azáltal mintegy belevetítve a lelki történéseinket a másik félbe. Úgy keresünk biztosítékot a párunk hűségére, hogy mi magunk sem vagyunk éppenséggel "ártatlanok", mint amikor flörtölünk valakivel, vagy csak felkavar a találkozó a volt párunkkal, majd hazaérve féltékenykedni kezdünk. Azzal együtt, hogy átfutott az agyunkon a félrelépés gondolata, azt feltételezzük, a párunkban is megfordulhat, így előre reklamálni kezdünk. 

#3 "Az enyém vagy" típusú féltékenység

A féltékenység egy eltorzult formája, amikor valaki teljes kontrollt szeretne gyakorolni a másik felett. Ennek érdekében minden lépését, percről-percre tudni szeretné: hol van, mit csinál és mit gondol éppen, amelynek érdekében előszeretettel lépi át a partnere privát zónáját. A birtoklás számára a legfontosabb: "ő az enyém" vagy "mindent tudnom kell róla", ám azok az időmorzsák, amelyekkel a másik fél nem tud elszámolni, azonnali féltékenységre adhat okot. A "féltett" fél, aki egyébként dependens és önalávető személyiségénél fogva képes elviselni, vagy legalábbis egy ideig képes volt elviselni ezt a fajta birtoklást, akár ki is léphet a kapcsolatból. A féltékeny társ ekkor önigazolást nyer, hiszen ő "megmondta", hogy ez lesz, miközben ő maga – másik fél asszisztálásával – lehetetlenítette el a kapcsolatukat.

"A féltékenység a kapcsolat sója, 

de túl sok belőle hosszú távon elég strapás tud lenni."

Nicolas Barreau

A lehető legjobb megoldás így az, ha megpróbáljuk meglátni, amikor a féltékenység legfőbb forrása mi magunk vagyunk. Mindez persze hihetetlenül nehéz, főként abban az adott szituációban, hiszen ha féltékenyek vagyunk, minden ártatlan jelre képesek vagyunk ugrani, mégis igyekezzünk egyet hátralépni, és kívülről szemlélni a helyzetet.