Ahogy lassanként ráfordultam a főiskolai tanulmányaim
utolsó évére, azon kaptam magam, hogy hála az égnek akarva-akaratlanul, de egyre inkább
elmélyedtem az egyébként hihetetlenül érdekes, mondhatni szaftos szakdolgozati témámban.
Ebből hoztam most számotokra némi ízelítőt, amelynek gondolatai remélhetőleg bárkinek jelenthetnek a féltékenység
felszámolásában, vagy legalábbis
annak egészséges kezelésében.
A féltékenység fennállására bizony hajlamosak vagyunk
rávágni, hogy a probléma a korábbi
párkapcsolatok maradványaiból fakadhat, azonban önbizalomhiányunk, de még egy feldolgozatlan
testvéri rivalizáció is kiválthatja, amely mögött egy hozzánk közel álló
személy kizárólag figyelme és szeretete iránti vágy ég, akárcsak a szülők általi korai elhagyatottság, becsapottság érzése. Ezek fényében
korántsem meglepő, hogy Descartes már a maga korában úgy gondolkodott a
féltékenységről, mint a félelem valami
elvesztésétől, vágy valami megtartására, miközben Spinoza a szeretet és a gyűlölet keverékeként
jellemezte. A féltékenység minden esetben három
személy jelenlétét feltételezi, és akkor jelentkezik, amikor egy korábban kialakult, értékesnek tartott
kapcsolatot veszélyeztet valaki vagy valami. Ösztönös mivoltánál fogva
gyökerei az evolúciós múltunkban keresendőek.
A férfiak és a nők féltékenysége más-más természetű,
eltérő indítékokra vezethető vissza, amelyek különböző féltékenységi reakciókat
alakítottak ki. Míg a női nem tagjai
teljes mértékben biztosak lehettek
az anyaságukban, addig a férfiak számára az apaság volta kizárólag valószínűsíthetőnek számított, és ez bizony magában
hordozta annak a veszélyét, hogy a gyermekre
fordított genetikai képviselet célzatú,
jelentős idő-, energiaráfordítás
feleslegesnek bizonyul, hiszen az utód nem tőle származik. Így az evolúció
során azoknak a férfiaknak a génjei
terjedtek el nagyobb arányban, akik éberen
őrködtek társuk szexuális élete fölött. A féltékenységi mechanizmus automatikus szelekciót indított el, és
az átlagosnál nagyobb érzékenységgel
áldotta meg a férfiakat a hűtlenségről
árulkodó benyomásokra, ingerekre. A nők esetében viszont a társuk
félrelépése nem veszélyeztette közvetlenül a szaporodási sikerességüket, azonban annak esélye, hogy a férfi másra fordítja a rendelkezésre álló
anyagi erőforrásait, aztán képtelen lesz kellőképpen gondoskodni a
családjáról, igencsak megnövekedett.
A férfiak féltékenysége így főkét a szexuális aktusra koncentrálódott, míg
a nőké akkor jelentkezett, ha a férjük túl sok időt töltött egy másik nővel,
azáltal időben felhívva a figyelmet párjuk
lehetséges dezertálására, annál is inkább, hogy a hosszútávú, bensőséges párkapcsolatok
alátámaszthatóan meghosszabbították a
gyerekek várható élettartamát.
Mindezt alátámasztandó, néhány
kísérletben a hűtlenség különféle formáit szimulálták. A kísérleti személyeknek
azt kellett elképzelniük, hogy párjuk szexuális aktusban vesz részt egy
harmadik, vele ellenkező nemű személlyel, továbbá azt, hogy heves érzelembe
esik, érzelmileg szoros, bensőséges viszonyt alakít ki vele. Beszámolóik
alapján a férfiak 61%-a élt át erősebb szorongást, negatív kedélyállapotot
párjuk elképzelt szexuális félrelépésével, és "csak" 39%-uk az érzelmi
hűtlenséggel kapcsolatban. Eközben a nők 83%-át inkább az bántotta, hogy párjuk
emocionális kapcsolatot alakított ki egy másik nővel, és 17%-át viselte meg
inkább az elképzelt szexuális együttlét.
Mindennapi tapasztalataink azt mutatják, hogy bizonyos
ismeretlen személyek, megmagyarázhatatlan féltékenységet ébresztenek bennünk. A
potenciális vetélytárs felismerése öntudatlan összehasonlításokkal jár, amelyekben a vonzerő és a személyes tulajdonságok kulcsfontosságúaknak bizonyulnak, meghatározóak
a féltékenységi reakciók alakulásában. Ennek fényében már korántsem meglepő,
hogy a férfiak többnyire akkor
gyúlnak féltékenységre, ha a harmadik
fél domináns, magasabb státusú
és előnyös fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, míg a nők féltékenységét elsődlegesen a rivális szépsége, vonzó testalakja és kihívó
magatartása táplálja.
Mind az ősi, mind a modern társadalmakban tehát igyekeztek a felek fenntartani a párjukkal való
szövetséget. A féltékenység
egészséges szintje ugyancsak a stabil kapcsolat védelmét szolgálta, hiszen
ez akár fel is pezsdítheti a kapcsolatot,
fokozhatja az intimitást. A riválissal való küzdelem kihozhatja a párokból
azokat a pozitív tulajdonságokat, amelyek felelevenítik bennük, miért is
találják annyira vonzónak a másikat, eszükbe juttatja, mennyire ragaszkodna
hozzá. A jó értelemben vett féltékenység tehát egyfajta megerősítésként is funkcionálhat választásunkat illetően.
És, hogy miben mutatnak hasonlóságot a férfiak és a
nők a féltékenységgel kapcsolatos viselkedésükben? Mindkét nem jobban szenved a
féltékenységtől, többek között abban az esetben, amikor a harmadik féllel
összehasonlítva értéktelenebbnek és valamilyen szempontból kevésbé vonzónak
tartja önmagát.
#1 "Nem vagyok elég jó" típusú féltékenység
A kisebbrendűség
által mérgezett kapcsolatokban az önbizalomhiányos
fél ahelyett, hogy párjára koncentrálna, folyamatosan másokra figyel.
Többnyire azon gondolkodik, hogy a társa vajon elégedettebb lenne-e egy nála
jobb kvalitásokkal rendelkező egyénnel. Féltékenykedésével partnere, tehát egy külső fél megerősítésére vágyik, és bár
az önbizalomhiánytól főként a féltékeny
fél szenved, azonban a párjának sem
könnyű folyamatosan lépést tartania vele,
állandóan haptákban állnia annak érdekében, hogy bizonygassa elégedettségét. Az önbizalomhiány így szépen lassan kiegészül a bizalmatlansággal, amely
ugyan egy hosszútávú kötődés
kialakulásával tompulni látszik,
azonban a feltételezett riválisokhoz
való kényszeres hasonlítgatás kizárólag akkor szűnik meg, ha az illető
képes barátságot kötni önmagával.
#2 "Mennyi jó csaj/ pasi van még" típusú féltékenység
Hányszor, de hányszor értük már magunkat tetten azon,
hogy a "Szeretsz még?"
típusú kérdés szökik ki a szánkon? Bizony nem is olyan ritkán hajlamosak
vagyunk arra, hogy azt feltételezzük a
párunkról, amely valójában bennünk
zajlik le, azáltal mintegy belevetítve
a lelki történéseinket a másik félbe. Úgy keresünk biztosítékot a párunk
hűségére, hogy mi magunk sem vagyunk éppenséggel "ártatlanok", mint
amikor flörtölünk valakivel, vagy csak felkavar a találkozó a volt párunkkal,
majd hazaérve féltékenykedni kezdünk. Azzal együtt, hogy átfutott az agyunkon a félrelépés gondolata, azt feltételezzük, a párunkban
is megfordulhat, így előre reklamálni kezdünk.
#3 "Az enyém vagy" típusú féltékenység
A féltékenység egy eltorzult formája, amikor valaki teljes kontrollt szeretne gyakorolni
a másik felett. Ennek érdekében minden lépését, percről-percre tudni
szeretné: hol van, mit csinál és mit gondol éppen, amelynek érdekében előszeretettel lépi át a partnere
privát zónáját. A birtoklás számára
a legfontosabb: "ő az enyém" vagy "mindent tudnom kell
róla", ám azok az időmorzsák, amelyekkel a másik fél nem tud elszámolni,
azonnali féltékenységre adhat okot. A "féltett"
fél, aki egyébként dependens és önalávető személyiségénél fogva képes elviselni,
vagy legalábbis egy ideig képes volt elviselni ezt a fajta birtoklást, akár ki is léphet a kapcsolatból. A
féltékeny társ ekkor önigazolást nyer,
hiszen ő "megmondta", hogy ez lesz, miközben ő maga – másik fél
asszisztálásával – lehetetlenítette el a kapcsolatukat.
"A féltékenység a kapcsolat sója,
de túl sok belőle hosszú távon elég strapás tud lenni."
Nicolas Barreau
A lehető legjobb megoldás így az, ha megpróbáljuk
meglátni, amikor a féltékenység legfőbb forrása mi magunk vagyunk. Mindez
persze hihetetlenül nehéz, főként abban az adott szituációban, hiszen ha
féltékenyek vagyunk, minden ártatlan jelre képesek vagyunk ugrani, mégis
igyekezzünk egyet hátralépni, és kívülről szemlélni a helyzetet.