Te. Én. Mi.

" – Ha a pasim, ha nem, engem ugyan ne ölelgessen állandóan! – magyarázta Dorka hevesen. – Nem szorulok rá sem a folytonos szeretgetésre, sem a puszilgatásra. A gügyögést meg egyszerűen ki nem állhatom! Attól, hogy nő vagyok, még nincs genetikailag belém kódolva, hogy egyfolytában bújni akarok! Ez még nem azt jelenti, hogy nem szeretem, és nem vágyok a társaságára, csak annyit, hogy jóval nagyobb személyes térre van szükségem, mint neki!"

/Kapcsolatfüggők Társasága/

A konfliktusok forrása nem az emberek nemében, sokkal inkább a személyiségében keresendőek. Számos párkapcsolati konfliktus visszavezethető az "énhatárok" tisztázatlanságára és arra a tévhitre, miszerint egy párkapcsolat folyamatos együttlétet és közös programokat jelent.

Adott egy férfi és egy nő. Egymásba szeretnek. A következő néhány hétben kizárólag egymással vannak elfoglalva. Mindent hajlandóak feláldozni a közösen eltöltött idő oltárán, olykor még önmagukat is, csakhogy mire észbe kapnak, már azon tanakodnak, hogy ki menjen, és ki maradjon.

Mindannyiunknak szüksége van személyes térre és időre, amelyet magunkra fordíthatunk, hiszen ezáltal tudjuk megőrizni azt a személyt, akibe a párunk beleszeretett. Az, hogy mekkorára és mennyire, egyénfüggő.

Érdemes már a kapcsolat elején megválaszolni néhány kérdést:

Mennyire tudom közel engedni magamhoz a másikat?

Hagyom-e, hogy befolyásolja a párom hangulata az enyémet?

Mekkora szükségem van a másik közelségére? Mennyi érintést igénylek?

El tudom fogadni, ha a másik kevesebb együttlétet igényel?

Tudunk-e egy térben, mindketten önálló tevékenységet végezni?
Képes vagyok arra, hogy függetlenítsem a szükségleteimet másokétól?

Mindannyian különbözőek vagyunk. Néhányuknak a lelki közelség egyet jelent a fizikai közelséggel, még mások sokkal tágabb énhatárokkal rendelkeznek. Ők nem a találkozások számától teszik függővé az elköteleződés mértékét, ahogyan a testi érintést is ritkábban igénylik. Fontos, hogy ismerjük párunkat és a szükségleteit. Olyasvalaki, aki tág határokkal rendelkezik, nehezen tudja egyértelműen kijelölni, majd megtartani azokat. Gyakran érzik magukat megfojtva, mivel a másik intenzív jelenlétével, a közös programok állandó szervezésével, úgy érzik, a párjuk messze túllép még a kijelöletlen határokon is.

Ilyenkor egyáltalán nem arról van szó, hogy az egyik "ne szeretné" vagy a másik pont "túl szeretné" a párját, hanem arról, hogy máshol húzódnak a határaik. Hogy erre mi a megoldás? Az arany középút megtalálása. Meg kell találniuk az egyensúlyt, amelyben egyikük sem érzi magát megfojtva vagy éppen elhanyagolva.