"– Na jó, figyelj! – kezdett bele
Dorka. – Szerinted én most szerelmes vagyok Dénesbe, vagy sem? – szegezte nekem
a kérdést. Sehogy sem térhettem ki előle. Ösztönösen menekültem a
"Szerinted…" kezdetű mondatoktól. Ki vagyok én, hogy bárkinek az
életről véleményt alkossak? Elfojtottam egy mosolyt, mire barátnőm folytatta. –
Nos, kérlek, vegyél komolyan! Teljesen el vagyok keseredve ettől az állapottól,
ami most van.
– Dorka, mégis honnan tudjam,
hogy mit érzel? Néha még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában, nemhogy a
tieiddel! – hazudtam. A saját érzéseimmel nagyon is tisztában voltam, azonban hajlamos
voltam arra, hogy ne vegyek róluk tudomást.
Nem szerettem szembenézni
önmagammal. Azt hiszem, senki sem.
Mocskosul fájdalmas tud lenni.
– Úgy, hogy te mindent tudsz!
– Azt csak te tudhatod, hogy mit
érzel – sóhajtottam, mintha meg sem hallottam volna iménti közbevetését.
– Szeretem. Azt hiszem – makogta
elcsigázottan. – Beleőrülök, ha nincs velem, de abba is, ha igen. Fogalmam
sincs, hogy mi tévő legyek. Zárjam ki az életemből vagy engedjem vissza? Utálom
az egészet! Hat éve tart! Fel tudod ezt fogni? Hat rohadt éve!
– Történt valami, hogy megint
felhoztad a Dénes-témát?
– Veszekedtünk.
– Min?
– Azon, hogy mi legyen velünk.
– Mire jutottatok? – faggatóztam
tovább. Kérdezni mindig könnyebb, mint véleményt alkotni.
– Semmire. Soha nem jutunk
semmire – nyögte ki. Kevés olyan téma volt, amiről Dorka ilyen nehezen tudott
beszélni. – Az életbe nem fogok tudni
elszakadni tőle! Az sem használt, amikor volt valakije. Egy darabig fájt, aztán
immunissá váltam. Jött Keve, akivel azt hittem, hogy végre el tudom őt
felejteni, de csak arra volt jó, hogy elterelje róla a figyelmem."
/Kapcsolatfüggők Társasága/
Miért
érezzük egyes személyekkel kapcsolatban, hogy van még valami dolgunk velük?
Olykor
hiába szakítunk valakivel, bármennyi idő telik is el, akárhány kapcsolaton
vagyunk túl, akármilyen kapcsolatban vagyunk benne, egyszerűen képtelenek vagyunk
elfelejteni a másikat. Ismerős? Ahányszor feltűnik az életünkben, képes
megmozgatni bennünk valamit, aminek piszkosul nehéz ellenállni.
Úgy
tartják, hogy azok a szerelmek a legromantikusabbak, amelyek mindörökké beteljesületlenek maradnak. Olyan típusú vonzalmak ezek, amelyek a másikhoz való, örökös
közelítésen alapulnak. A lényegük, hogy valójában sosem szerezzük meg vágyunk
tárgyát, mert mindig úton vagyunk felé, csakhogy bármekkora utat teszünk is meg, mindig megtartjuk a tisztes távolságot.
Elérhetetlen távolságban, az
elérhetőség illúziójával.
Az
a baj velünk, emberekkel, hogy sokszor arra vágyunk a legjobban, amit soha nem
kaphatunk meg. A hiány, amiből az iránta érzett vágy táplálkozik, bennünk van,
bennünk él, és valójában semmi köze a másik félhez. Ő csupán egy tükör, általa élesedik
ki a kérdés, miszerint valami hiányzik az életünkből.
Vajon
ezek a kapcsolatok akkor is életképesek lennének, ha beteljesülnének? Mi
történne, ha feloldódna a megvalósulatlanság és a beteljesítetlenség érzése?
Képesek lennénk együtt élni a másikkal? A másik oldalról viszont: Mi van, ha
tényleg lát bennünk valamit? Ha ő valóban azon kevesek közé tartozik, akik
látják a rejtett tartalmainkat? Hogy is vesztegethetnénk el egy ekkora kincset!
Ugyanakkor mi van, ha csak mi hisszük, hogy látja? Ha éppen ennyi elég ahhoz,
hogy különlegesnek érezzük magunkat? Önzőség párkapcsolatban élni valakivel,
akitől különlegesnek érezzük magunkat, vagy éppen ez jelenti egy harmonikus
kapcsolat alapját? Ha azért nem akarunk megválni tőle, mert attól félünk,
azáltal elvesztenénk a lényünk legértékesebb részét? A részt, ami mindig is a
miénk volt és mindig is a miénk lesz, csak egyszerűen képtelenek vagyunk
ráébredni arra, hogy már birtokoljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése