Kemese Fanni: Pippa Kenn-trilógia│Book Review

Könyvmolyképző Kiadó, 2012; 2014
302 oldal; 432 oldal
Goodreads: 4,00; 5,00
Besorolás: YA, disztópia

Pippa Kenn számára a biztonság egyet jelent az erődházzal. Egy olyan világban, amelyben az elszabadult szintetikus vírusnak köszönhetően sápadtak veszélyeztetik az életben maradást, minden emberi szívdobbanás számít. A tizenkettedik születésnapján elárvuló lány ebben a szellemben, magányra kárhoztatva éli mindennapjait, mígnem öt évvel később megjelenik Ruben. A fiú feltűnése Pippa számára egyszerre jelent reményt és árulást, mivel Ruben egy olyan kolóniáról mesél neki, amelynek létezéséről édesapjának is tudnia kellett, azonban éveken keresztül titokban tartotta annak létezését. Pippa bizalmat szavaz Rubennek, és úgy dönt, nekivág a halállal kecsegtető útnak. Vajon a kolónia beválltja a hozzá fűzött reményeket? Képes védelmet nyújtani a sápadt horda elől? Létezik egyáltalán? Ha igen, milyen hatással lesz kettejük kapcsolatára?

Kemese Fanni tökéletesen eltalálta az arany középutat Pippa személyiségét illetően. A hátam közepébe szoktam kívánni az erős női karaktereket, éppen ezért díjaztam annyira a főszereplőnk kételyeit, hiszen az esendősége révén vált igazán hitelessé a szememben.

Számomra legbravúrosabb, ahogy az írónő kedve szerint formálta a Rubenhez való hozzáállásunkat. Az első részben olyannyira biztosnak festette le a Pippához fűződő kapcsolatát, hogy azt hihettük, szerelmük kiállja a kolónia próbáját. A folytatás viszont alapjaiban rengeti meg hitünket és azon kapjuk magunkat, hogy Ruben helyett, a bátyjának szurkolunk. Gage türelmes, ugyanakkor éber jelenléte megdobogtatja a szívünket.

Ahová Pippáékat is magammal vittem!

Tartottam attól, hogy a szemszögek folyamatos váltakozásai zavaróak lesznek, megakasztják a történet menetét, viszont éppen fordítva történt. A nézőpontok és a hozzájuk kapcsolódó szálak észrevétlenül fonódtak egymásba, elmélyítették a gondolatmenetet. Míg az első részben leginkább Gage szemszögéért voltam a leghálásabb, addig a másodikban Mya nevelőapjáét, ami bepillantást engedett Wyatt Wells megbomlott elméjébe.

A borzongás rabja vagyok, éppen ezért imádtam, amikor Pippáék rábukkantak az elhagyatott házban a sápadt kislányra, akiben a lány, Péntekhez hasonlóan, benne is felfedezte a hátrahagyott emberiségének maradványait. A sápadtakkal kapcsolatban nem tudtam dűlőre jutni. Akárcsak Pippa, úgy én is vívódtam magamban: megkeseredett ösztönlények vagy továbbra is őrzik az emberiségük egy parányi foszlányát? Elsőre Isaac Marion: Eleven testek című könyvének csontijai jutottak róluk eszembe, viszont azzal, hogy az írónő nyitva hagyta a sápadtak személyiségét illető kérdést, csak még inkább elmélyítette a történet lélektani fonalát.

Rongyosra olvastam mind a két kötetet, de még mindig nem tudok betelni vele. Tele vagyok kérdésekkel, feltételezésekkel és reményekkel. Izgatottan várom a folytatást!

★★★★★