Egyes pszichológusok
szerint, kevés olyan meghatározó tényező merül fel a párválasztás terén, mint
az ideálok és az igények befolyásoló hatása, amelyek ismeretében egyértelműen
kijelenthetjük: egyáltalán nem mindegy, melyik verzió határozza meg a választási
szokásainkat.
IDEÁL
Amennyiben az
ideál mentén történik a mérlegelés, az soha nem vezet egyenrangúságon alapuló párkapcsolathoz. Ez esetben inkább
olyasvalakire vágyunk, akit bálványozhatunk.
Szerethetjük őt a testéért, vagy éppenséggel a szelleméért, de mindenképpen a
valamilyen téren nyújtott "TÖKÉLETESSÉGÉÉRT".
Az ideálra építkező kapcsolatokban valahogy mindig azt érezzük, hogy igazán soha nem kaphatjuk meg a másikat, ami ugyan rendkívül romantikus,
és néha még izgató is, azonban az elérhetetlenség
valahogy mindig elégedetlenséget szül.
A ragaszkodást amolyan "nárcisztikus"
szükséglet táplálja, amelynek hangja valahogy így hangzik: "Nem baj,
ha nem szeret annyira. Az se baj, ha nem tud biztonságot, vagy épp melegséget
adni számodra. Hidd el, hogy bőven elegendő, ha sütkérezhetsz a társad fényében!" Csakhogy a párunk fénye
hamar megfakul, és kiderül: a másik fél tökéletessége
kizárólag a MI PROJEKCIÓNK TERMÉKE
volt, amelynek során mintegy kivetítettük a tökéletesség képét rá. Egyfajta
illúziót, miszerint ha megkaphatnánk őt
boldogak lennénk, ami viszont soha
nem fog bekövetkezni.
IGÉNYEK
Igényeink
vonzásában már sokkal egészségesebb párválasztási módhoz folyamodunk, mert
ilyenkor a társunk valóban a társunk.
Amit kapunk tőle: odafigyelés, szeretet, biztonság. Egyszóval mindent, amire
szükségünk van. Egyenrangú velünk. Nem imádjuk. Nem bálványozzuk. Szeretjük
azért, amilyen. Azért, amit nap, mint nap adni tud nekünk. És pont.
Természetesen
léteznek olyan párok is, amelyben az egyik fél az ideál, a másik pedig igényei
szerint választott. Az ilyen típusú kapcsolatok a maguk egészségtelen módján meglehetősen kielégítőnek számítanak, hiszen míg az egyik fél az áhított
törődésben részesül, addig a másik megkapja a kívánt sóvárgást. Utóbbit
egyébként soha nem kedvtelésből választjuk, sokkal inkább sorsunk forgatókönyvének
hatására.
A sorskönyv nem más, mint az a tudattalan életterv, amelynek
születésünk pillanatában válunk a szerzőivé. A szülőkkel való kapcsolatunktól
kezdve, az otthoni hangulaton át, lényegében minden kimondott és ki nem mondott
szülői üzenet, vagy akár tudattalan parancs, amelyet egyszerűen
megfigyeltünk rajtuk, befolyásolja a történetünk alakulását. A gyerekek
ugyanis tapasztalataik általánosítása
révén igyekeznek megfejteni a világot, felnőttként pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy újraalkossuk a már ismerős valóságot.
Az apa örökös
távollétét, érzelmi megközelíthetetlenségét, vagy alkoholizmusát csendben tűrő
anyával azonosulva a kislány hamar levonja azt a következtetést, miszerint a
nők kénytelenek elfogadni párjuk mellett a tehetetlenséget. Avagy a felnőttkori
párválasztásba ágyazódva: "Olyan társat kell választanom, akivel
megvalósíthatom mindazt, amit tanultam, ami ismerős, aki mellett csendben
szenvedhetek." Az ehhez hasonló tapasztalatokkal rendelkező nők mindig
olyan férfit választanak, akik átnéznek rajtuk, és szintén ők riogatják
előszeretettel nőtársaikat a "Minden pasi rohadék!" típusú mondatokkal.
Mentségükre szolgáljon: Egyáltalán nincsenek annak tudatában, hogy hatalmukban
állna változtatni a tapasztalataikon, mivel szentül hiszik, hogy a valóságot
látják. Hasonló a helyzet azokkal a felnőttekkel is, akiket gyermekkorukban
bántalmaztak a szüleik. Következtetéseik szerint óvakodniuk kell mindazoktól, akik
közel szeretnének kerülnek hozzájuk, mert bántani fogják őket. Az intimitás
számukra egyet jelent a VESZÉLYZÓNÁVAL, hiszen a tudatalattijuk többnyire a
"Ne engedd magadhoz közel!", vagy "Ne érezz!" típusú üzenetekkel
bombázza tudatukat. Az ilyen benyomásokkal rendelkező felnőttek sorskönyvének
egyik tipikus eleme, hogy sosem találnak olyan párt, akihez kötődni tudnának,
mert megtanulták, hogy óvakodniuk kell mindentől, ami érzelem. Notórius
kifogáskeresők, akik általában a "nem elég jó a másik", "nem
vagyok belé szerelmes", "nekem a karrierem az első" típusú
manőverekkel taszítják el maguktól a potenciális partnert.
Ahogy minden
érdemleges változtatásnak, úgy a sorskönyvünk átírásának is az egyetlen
lehetséges módja, ha felismerjük a
szituációt, amiben megrekedtünk, és ahányszor
a régi viselkedésmintáink aktivizálódni látszanak, figyelmeztetjük magunkat: Ne
szeress bele a százhuszadik seggfejbe, aki csak átnéz rajtad! Merthogy az elköteleződés a kulcsa annak, hogy a viselkedésünkkel másik irányba formálhassuk
a kapcsolatainkat.
●
Azok, akik nap,
mint nap figyelemmel követik a blog alakulását, azáltal némi betekintést nyerve
a hétköznapjaimba, már bizonyára tudják, hogy az idei év az utolsó évem a
PTE-KPVK tanító szakos hallgatójaként. Ahhoz, hogy júliusban kézhez kaphassam a jól
megérdemelt diplomámat, némi segítségre lenne szükségem a témámmal kapcsolatos
kérdőív kitöltését illetően!
Szakdolgozatomban
az egyes életkori szakaszok során szerzett kötődési tapasztalatok, és azok felnőttkori
párkapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálom. Hálásan köszönném, ha szakítanátok rám 8-10 percnyi időt, és egy kitöltéssel hozzájárulnátok a munkám sikerességéhez! A kérdőív kitöltése természetesen névtelenül zajlik, ám mivel
már most többen jelezték, hogy kíváncsiak az eredményre, egy bejegyezés
formájában mindenképpen elérhetővé fogom tenni számotokra a témát.
A kérdőívet
>>> ide <<< kattintva már is elérhetitek!
A segítségeteket
előre is köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése