Mivel nem vagyok
kimondottan egy versimádó típus, így a múlt félévben kötelezően teljesítendő
Modern magyar irodalom és irodalomelmélet című kurzus kész szenvedésnek
ígérkezett. Legalábbis addig, míg rá nem döbbentem arra, hogy az általam
feldolgozásra választott vers milyen heves indulatok kiváltására képes, arról
nem is beszélve, mekkora aktualitást élvez a XXI. században.
Szabó Lőrinc:
Semmiért egészen című verse a költő teljes életművének a legismertebb, és
egyben legvitatottabb verse. Míg a verskedvelők a megfogalmazás pontosságáért
csodálják, addig a legtöbben vitatják a művet a belőle kiolvasni vélt
antifeminista üzenet okán. A költő a következőképpen nyilatkozott a vers
témaválasztását illetően:
"Hogy
mi váltotta ki? Tíz évi házasság és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat.
(…) Az egész hűség-hűtlenség-szerelem-probléma nem lehetett más bennem, mint
zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek."
Szabó Lőrinc 36
évig élet házasságban Mikes Klárával, és azzal párhuzamosan, kedvese tragikus
haláláig kötődött szerelemmel felesége néha barátnőjéhez, Vékesné Korzáti
Erzsébethez. Az asszonnyal 1924 nyarán, csillebérci kirándulásuk alkalmával
ismerkedett meg a pár.
"Bözsi,
maga jöjjön velem, mondok valamit" – emlékezett később a költő. – "Semmit nem akartam mondani, csak
kettesben lenni vele. Ő velem jött, ki a kapu elé, a zöld tájba, ahol egy nagy
mély füves árok volt. Ahol nem láttak, ott leültünk. És én csókolózni kezdtem
vele. Talán egyéb is történt volna, de két perc múlva feltűnt a férje és
mások."
Az esetet évekig
tartó bujkálás és titkos levelezések követték, mialatt Klára legjobb
barátnőjeként tekintett Vékesnére. 1928 nyarán Szabó Lőrinc végül beszámolt
arról, hogy szeretőt tart, akinek kilétéről egyelőre hallgatott, mindenesetre
felvetette Klárának, hogy éljenek hármas házasságban. Az asszony beleegyezett.
"Már
nem a szeretőm vagy, nem véletlen és boldog kaland, hanem a költő kedvese,
kedvessége, akit nem érhet többé semmi szennyesség. Böském, szeretlek, és
szeretem Klárát: tudtam, éreztem én, hogy hamarosan rendeződni fog a
dolgunk."
Másnap Klára
rákérdezett arra, hogy ki a harmadik fél.
"Rettentő
fájdalmas feljajdulás és zokogás fogadta a kimondott nevét. Mindenkit el tudott
viselni, csak ezt nem. (…) Nem bírta el
a valóságot. Csak sírt. Órákig vigasztaltam."
Ezután a költő
megígérte feleségének, hogy véget vet viszonyának, azonban az esetet követően
Klára kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg.
„Borzadva nézek
vissza előbbi lényemre, utálom a testemet, szeretném azt is átformálni, mint
ahogy belül változom most át, hogy semmi ne emlékeztessen a régi énemre.” – Lőrinc.
„Úgy
akarok bízni Lőrincben, mint magamban, nem tudnék most már enélkül élni. Én is
hinni akarok most már. Bözsi, úgy szabad csak felém jönnie, ha meri vállalni
komolyan, fenntartás nélkül az őszinteséget.” – Klára.
Vékesné eközben
szintén beszámolt férjének a kapcsolatáról, de mivel Lőrinccel megegyeztek,
hogy véget vetnek kapcsolatuknak, három évig nem találkoztak. Ezután ismét felvették
egymással a kapcsolatot és folytatódott a románc, amit Lőrinc már korántsem
akarta felesége tudtára hozni, hiszen mindketten tartottak attól, hogy Klára
ismét öngyilkos akarna lenni.
Erzsébettel
közvetítőkön keresztül leveleztek, álnéven feladott táviratokban beszélték meg
a találkozóikat, a legkülönfélébb ürügyekkel külföldi utazásokat szerveztek. Az
asszony mindeközben nem sejtett semmit, vagy inkább nem akarta tudomásul venni
a nyilvánvalót.
1950
februárjában Erzsébet aztán kért egy utolsó éjszakát Lőrinctől, majd másnap
gyógyszert vett be, és kinyitotta a gázcsapot. A költő ugyan megpróbálta
elrejteni az érzelmeit felesége elől, azonban patakzottak könnyei. Erzsébet
halálhírét követően fia kérdésére így felelt:
"
Meghalt az asszony, akit huszonöt éven át szerettem."
●
Szabó Lőrinc 10 évvel a vers megírását
követően a következőképp vélekedett:
"Kérem,
én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én
egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot.
Vigaszt, támaszt, segítőtársat… A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális,
önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az
örömét, becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke."
És valóban.
Szabó Lőrinc kapásból a vers elején egy felütéssel figyelmezteti az
olvasót, miszerint valamiféle megrázkódtatás fog bekövetkezni a vers során.
Ebből arra következtethetünk, hogy a költő rendelkezik erkölcsi érzékkel,
különben nem merevítené a maga igazát rettenetesnek, merthogy a másiktól
önfelszámolást, vagy majdnem azt kérni szerelem gyanánt, csakis az lehet.
Adva a kérdés:
Vajon fordított helyzetben ő maga megadná azt, amit kér? Feltehetően nem. Ha a
"maga törvénye" szerint van a másik önfelszámolására szüksége, akkor
az önismerete, a maga tükre diktálja a szót. Ebben a tükörben viszont
torzulások jelennek meg: ha a modernek és a törvény hitelesít, akkor az
erkölcsi követelés nem több egy szokásnál, ami rabbá tesz. Pontosabban a
"kint rabjává", ahol kellemetlenül érezzük magunkat, ami ellen a
belső rend épül. Amennyiben viszont a belső rend a jó, akkor viszont a
"maga igaza" sem olyan rettenetes, legfeljebb vétek, amit akár
bocsánatosnak is minősíthetünk.
A versszak
üzenete: "Te semmisülj meg a kedvemért, mert akkor kegyes, jó
uralkodód leszek!" Egy kicsit felháborító, egy kicsit provokatív, és
legalább annyira vérlázító, mint amennyire aljas ez a fajta
szeretet-zsarolásgesztus. Ez utóbbi pedig addig fajul, amíg nem pusztán tudtul
adja, hanem végre is hajtja, amit mondd: "Halj meg!, vagy "Ne élj, ha
nem akarom". Hogy mi ebben a legfenyegetőbb? Az, hogy az olvasó egyszerűen képtelen kivonni magát a vers ambivalens hatása alól, még annak ellenére sem,
hogy a vers megszólítottjai nem mi vagyunk. A morális sokkhatásnak köszönhetően
nem az esztétikai tapasztalat, hanem az igazságért felelős erők kerekednek
bennünk felül, és mintegy szembefordulunk a másik ember eszközként való
használatával.
A második
versszakban aztán felmerül a kérdés: Mi lehet az indoka egy efféle,
"rettenetes" kérésnek? Ha az ember állandó szembenállásban áll a
világgal, társat valóban nem vállalhat, legfeljebb csak "alkatrészt".
A lehetséges társnak persze ezzel tisztában kell lenne. Fel kell hagynia a
belső védekezéssel, fel kell adnia a méltóságát, mivel ez az egyetlen
lehetséges módja a kapcsolatnak.
A vers beszélője
világosan a tudtunkra adja: nem fogadja el, hogy a másik szeretheti magát is.
Szerinte a szeretet kizárólagos. Egyszerre csak egy valamit, de leginkább
valakit lehet szeretni, így amíg a másik fél egy fikarcnyit is maga felé
fordul, addig a beszélő úgy érzi, hogy őt már nem is szereti.
Bár az alkut két
önzés titkos párbajával azonosítja a költő, aligha beszélhetünk kétfajta
önzésről. Merthogy önzésből is csak egy legyen, és az is a beszélőé, aki a maga
törvénye szerint vetítheti azt ki az alkatrészére. Az alkatrészére, akit, vagy
inkább amit, úgy használ, ahogy kedve tartja.
Mindezt miért?
Mit ad a követelő ezért cserébe? Semmit. Éppen erre utal a címben megjelenő
ellentétes jelentésű szavak, amelyek már alapvetően feszültséget generálnak. A
későbbiekben pedig feltétel gyanánt, jelmondatszerűen tér vissza megokolt,
kibomló gondolat formájában.
Na, de vajon
eleget tudunk-e egyáltalán tenni ennek a kérésnek? Aligha. Ráadásul a TELJES ÖNÁTADÁS SOHA NEM BIZONYUL LEFEGYVERZŐNEK ANNAK, AKI FELÉ MUTAT, KIZÁRÓLAG AZOK SZÁMÁRA, AKIK KÍVÜLRŐL LÁTJÁK.
A következő
versszakban aztán történik valami. Egyfajta éles hangnemváltás, amelyet
követően sokkal lágyabb, csaknem panaszos hangvételben szólal meg a beszélő,
azáltal magával hozza a törékenység, a bizonytalanság és a gyanakvás érzetét.
És rádöbbenünk: akiben ilyen mélységű a gyanakvás, azt feszesen leláncolja az
őszintesége. A "mindenki hazudik" pedig nem más, mint a kiszolgáltatottságra
adott dacválasz. A beszélő ezáltal megint ellentétekbe bonyolódik, hiszen
aközben, hogy kiszolgáltatottságot kíván, felsejlik benne a kiszolgáltatottság
tapasztalata, attól való féleleme. Így már nem csoda, hogy teljes alázatot,
önfeladást, bizalommal és örömmel átadott irányítás lehetőségét várna el a
másiktól. Azt éreztető: inkább ő akar az uralkodó fél lenni, mint az, aki
felett uralkodnak.
A beszélő kihívó
őszintesége valójában bizalmatlanság. Nem bírná elviselni, ha az hazudna neki,
akit olyan közel engedett magához. Követelései a megelőlegezett féleleme nem
más, mint az általa gerjesztett önvédelmi reakció. Szükségesnek érzi az
önigazolást, merthogy a benne lévő érzések jogossága megkérdőjeleződik. A
feszültség növekedtével pedig az érvelés is egyre elvakultabbá válik. A hang
felvállaltan zsarnokivá válik, amellyel szemléleti beidegződéseket támad,
miközben belső bizonytalanságokat érint. Megkísérti a veszteség lehetősége.
A szenvedélyes
érvelés a negyedik versszakban teljesedik ki, amelyben a beszélő azt kéri
attól, akihez beszél, hogy váljon tárggyá. Akár egy hangszerré, ami kizárólag
akkor zeng, ha megvonják a vonóját, de megtűrő a csendet is, sőt legfőképp azt,
ha elrakják a tokba, és elő sem veszik hetekig. Ezzel bontakozik ki csak igazán
a cím valódi értelme, miszerint: "Legyél tárgy a kedvemért, az én
tárgyam!". Azt kéri reménybeli partnerétől, hogy a lelke legmélyéig élje
át tárgyi voltát: "halott és akarattalan". Felhívja a figyelmet:
"Amíg erre nem vagy képes, nem lehet hozzám közöd!" Azzal pedig egy
sajátosan negatív értékviszonyt állít fel, és még csak választási lehetőséget
sem ad.
Az utolsó
versszakban, mintegy zárlatként bemutatja, hogyan is néz ki a teljes
alávetettség állapota. Azt mondja: "Ha lekapcsollak, szűnj meg! Nem arra
kérlek, hogy aludj, mert akkor akár álmodhatsz is. Hanem arra, hogy szűnj meg,
mert az, aki megszűnt, az nem "él", így ártani sem tudsz nekem!"
A beszélő őszintesége kiépült, ugyanakkor a bizonytalanságának köszönhetően
teljesen hiábavaló, mi több hamis, és hazug.
Kettős nyelven
beszél, amelyben egyrészt megfogalmazza az önző ember törvényeit, másrészt
pedig azt, hogy az asszonyi sors nem más, mint kiszolgáltatottság,
megszomorítottság, egy idegen sorsnak a másikkal való vállaltatása. Az önzés
beteljesítéseként a társ sorsát saját kiszolgáltatottságainak tapasztalatából
állítja össze, önmagát pedig a zsarnokság áldozataként jeleníti meg, azáltal
megtörve az önzés erejét.
Amennyiben a
férfi a való életben szintén megalázója lenne a nőnek, a vers alkotása közben
költőként elszenvedi maga is a férfi szerepe által okozott sérelmeket, ezáltal
pedig méltóvá válhat a megbocsátásra. Vagy mégsem?
●
Kulcsár Szabó
Ernő: A "szerelmi" líra vége; A magyar irodalom történetei III.,
Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.); Gondolat, Budapest, 2007,
135-145
Nyáry Krisztián:
Így szerettek ők 2. – Újabb irodalmi szerelmeskönyv; Corvina Kiadó Kft., 2013.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése