A tegnapi napot a Károlyi Kastélyban
töltöttük, és igen, eszméletlenül megérte ellátogatni Fehérvárcsurgóra. Idén,
immáron tizenkettedik alkalommal került megrendezésre az Európai Dísznövény és
Kertművészeti Napok, és ehhez bizony a lelkes, családi kertészeink igencsak
kedvet kaptak. A magam részéről gyakorlatilag bármire kapható voltam, amely egy
kicsit is annak a reményével kecsegtetett, hogy elmulasztja az egy hónapnyi,
kőkemény tanulásból hátramaradt, keserű szájízt.
A várak, a kastélyok és úgy egyáltalán, a
történelmi épületek látványa, amióta az eszemet tudom, lenyűgöz. Néhány évvel
ezelőtt, amikor J. és én ellátogattunk a Bécsi Adventi Vásárra, egy-egy épület
tövében megállva, szó szerint könnybe lábadt a szemem. Akkoriban még nem
tudtam, mi ez a különleges érzés, ami ilyenkor a hatalmába kerít, csak annyit, hogy
valami nagyon varázslatos. Az érzés azóta sem változott, azonban a szóhasználat
igen, így a varázslatos helyett mostanság a SPIRITUÁLIS szót használom
ugyanarra a lenyűgöző jelenségre.
A
Károlyi Kastély számomra így már önmagában véve, ám a fesztivál jellegéből
kiindulva, arborétumjellegű kastélyparkjának – amelyben több, mint 150 éves
fenyők, hársak, tölgyek, gesztenyék, továbbá egy terebélyes tó, hidak, és
sétányok találhatóak –, köszönhetően a lehető legtökéletesebb választás a
rendezvény lebonyolítására.
A kínálatot leginkább a
BŐSÉG szóval tudnám jellemezni. Soha, ismétlem SOHA nem láttam még ennyi növényt,
vagy növényimádót egy helyen. Hozzáteszem: kiállító és kiállító között is
jócskán akadt különbség. A növények mennyisége, sokféleségük felvonultatása önmagában
véve számomra nem volt elegendő ahhoz, hogy maradásra bírjon. A "dzsungel
effektus" helyett sokkal többre értékeltem az átlátható kínálatot, amely
mögött egy mosolygós kiállító áll, akinek a szeme csillogása azt sugallta, hogy
megtalálta a hivatását, és egyúttal a helyét a világban. Kerestem az egyedi,
kreatív, mégis egyszerű megoldásokat, és az abban rejlő harmóniát.
Az, hogy ismét szemet vetettem a kerámiavirágokra,
egyáltalán nem volt meglepő. Valahogy mindig sikerül egy-egy darabbal – ezúttal
kamillával és egy szamócával –, bővíteni a gyűjteményem. Ahol pedig szintén
sikerült gyarapítanom a beszerzett portékáim számát, az a Rózsakunyhó
Alkotóműhely volt. A márka leginkább az ehető virágokat tartalmazó készítményeikkel
képviseltette magát a rendezvényen, amelyek közül először a rózsás fűszersón
akadt meg a szemem. Ki is választottam egyet ajándékba, egyet pedig saját
felhasználásra, amikor aztán fizetni készültünk, a kiállító megkínált minket a
Májusi kert zselé ízvariánsukkal. Ez utóbbi győzött meg arról, hogy lecsapjak még
néhány mennyi termékre. A Májusi kert zselé mellett helyet kapott egy
Levendulás almalekvár és egy Rózsasziromzselé. Kimondottan kedvelem ezeket a
kisebb kiszerelésű változatokat. Egyrészt így többféle ízzel is módunkban áll
megismerkedni, másrészt pedig ezeket az apró üvegeket a későbbiek folyamán is
hasznosíthatom különböző kencék tárolására.
Mivel a viráglekvárok közül csak az egyiket kóstoltuk
meg, hazafele úton nem hagyott nyugodni a másik kettő ízének gondolata.
Nagyjából fél órába se telt, mire kiötlöttem, mivel is lehetne egy kóstolót
rögtönözni otthon: frissen sült FONOTT KALÁCCSAL. Hazaérve az első dolgom volt begyúrni, és
kisütni egy adaggal.
Íme az én receptem: 50 dkg liszt; 7
dkg zsiradék; 3 ek kristálycukor; 3 dkg élesztő; 2 tojás; 2 dl tej; 1 kk só.
Az élesztőt a langyos
tejbe morzsoltam, megszórtam egy kevés cukorral, és betakartam egy fél maréknyi
liszttel. A maradék lisztet átszitáltam, és összemorzsoltam a cukorral,
zsiradékkal, tojásokkal, csipetnyi sóval, és ezúttal némi vanília aromával is
ízesítettem. Hozzáadtam az élesztőt, valamint annyi langyos tejet, amennyit
felvett a tészta. Bedagasztott és meleg helyen pihentettem. A megkelt tésztát
három részre osztottam, egyesével átgyúrtam, sodortam őket. A szálakat
összefontam, végét fogpiszkálóval rögzítettem, és egy sütőpapírral bélelt
tepsibe helyeztem. Megint hagytam pihenni egy keveset. A megkelt kalács tetejét
megkentem tojással, és előmelegített sütőben, 150-180 fokon, úgy 45 percig
sütöttem, miközben folyamatosan tűpróba alá vetettem a tésztát.
Másnap reggel
egy kevéske vajon átpirítottam a kalácsszeleteket, és ha lehet valami istenibb
a frissen sült kalácsnál, akkor az a pirított változat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése