Pages

2016. június 6., hétfő

Tartalmas nyárkezdés│Fotónapló

Nincsenek megjegyzések:
 
A tegnapi napot a Károlyi Kastélyban töltöttük, és igen, eszméletlenül megérte ellátogatni Fehérvárcsurgóra. Idén, immáron tizenkettedik alkalommal került megrendezésre az Európai Dísznövény és Kertművészeti Napok, és ehhez bizony a lelkes, családi kertészeink igencsak kedvet kaptak. A magam részéről gyakorlatilag bármire kapható voltam, amely egy kicsit is annak a reményével kecsegtetett, hogy elmulasztja az egy hónapnyi, kőkemény tanulásból hátramaradt, keserű szájízt.


A várak, a kastélyok és úgy egyáltalán, a történelmi épületek látványa, amióta az eszemet tudom, lenyűgöz. Néhány évvel ezelőtt, amikor J. és én ellátogattunk a Bécsi Adventi Vásárra, egy-egy épület tövében megállva, szó szerint könnybe lábadt a szemem. Akkoriban még nem tudtam, mi ez a különleges érzés, ami ilyenkor a hatalmába kerít, csak annyit, hogy valami nagyon varázslatos. Az érzés azóta sem változott, azonban a szóhasználat igen, így a varázslatos helyett mostanság a SPIRITUÁLIS szót használom ugyanarra a lenyűgöző jelenségre.





         A Károlyi Kastély számomra így már önmagában véve, ám a fesztivál jellegéből kiindulva, arborétumjellegű kastélyparkjának – amelyben több, mint 150 éves fenyők, hársak, tölgyek, gesztenyék, továbbá egy terebélyes tó, hidak, és sétányok találhatóak –, köszönhetően a lehető legtökéletesebb választás a rendezvény lebonyolítására.




         A kínálatot leginkább a BŐSÉG szóval tudnám jellemezni. Soha, ismétlem SOHA nem láttam még ennyi növényt, vagy növényimádót egy helyen. Hozzáteszem: kiállító és kiállító között is jócskán akadt különbség. A növények mennyisége, sokféleségük felvonultatása önmagában véve számomra nem volt elegendő ahhoz, hogy maradásra bírjon. A "dzsungel effektus" helyett sokkal többre értékeltem az átlátható kínálatot, amely mögött egy mosolygós kiállító áll, akinek a szeme csillogása azt sugallta, hogy megtalálta a hivatását, és egyúttal a helyét a világban. Kerestem az egyedi, kreatív, mégis egyszerű megoldásokat, és az abban rejlő harmóniát.







Az, hogy ismét szemet vetettem a kerámiavirágokra, egyáltalán nem volt meglepő. Valahogy mindig sikerül egy-egy darabbal – ezúttal kamillával és egy szamócával –, bővíteni a gyűjteményem. Ahol pedig szintén sikerült gyarapítanom a beszerzett portékáim számát, az a Rózsakunyhó Alkotóműhely volt. A márka leginkább az ehető virágokat tartalmazó készítményeikkel képviseltette magát a rendezvényen, amelyek közül először a rózsás fűszersón akadt meg a szemem. Ki is választottam egyet ajándékba, egyet pedig saját felhasználásra, amikor aztán fizetni készültünk, a kiállító megkínált minket a Májusi kert zselé ízvariánsukkal. Ez utóbbi győzött meg arról, hogy lecsapjak még néhány mennyi termékre. A Májusi kert zselé mellett helyet kapott egy Levendulás almalekvár és egy Rózsasziromzselé. Kimondottan kedvelem ezeket a kisebb kiszerelésű változatokat. Egyrészt így többféle ízzel is módunkban áll megismerkedni, másrészt pedig ezeket az apró üvegeket a későbbiek folyamán is hasznosíthatom különböző kencék tárolására.




Mivel a viráglekvárok közül csak az egyiket kóstoltuk meg, hazafele úton nem hagyott nyugodni a másik kettő ízének gondolata. Nagyjából fél órába se telt, mire kiötlöttem, mivel is lehetne egy kóstolót rögtönözni otthon: frissen sült FONOTT KALÁCCSAL. Hazaérve az első dolgom volt begyúrni, és kisütni egy adaggal.

Íme az én receptem50 dkg liszt; 7 dkg zsiradék; 3 ek kristálycukor; 3 dkg élesztő; 2 tojás; 2 dl tej; 1 kk só. 

Az élesztőt a langyos tejbe morzsoltam, megszórtam egy kevés cukorral, és betakartam egy fél maréknyi liszttel. A maradék lisztet átszitáltam, és összemorzsoltam a cukorral, zsiradékkal, tojásokkal, csipetnyi sóval, és ezúttal némi vanília aromával is ízesítettem. Hozzáadtam az élesztőt, valamint annyi langyos tejet, amennyit felvett a tészta. Bedagasztott és meleg helyen pihentettem. A megkelt tésztát három részre osztottam, egyesével átgyúrtam, sodortam őket. A szálakat összefontam, végét fogpiszkálóval rögzítettem, és egy sütőpapírral bélelt tepsibe helyeztem. Megint hagytam pihenni egy keveset. A megkelt kalács tetejét megkentem tojással, és előmelegített sütőben, 150-180 fokon, úgy 45 percig sütöttem, miközben folyamatosan tűpróba alá vetettem a tésztát.



Másnap reggel egy kevéske vajon átpirítottam a kalácsszeleteket, és ha lehet valami istenibb a frissen sült kalácsnál, akkor az a pirított változat!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése