Honnan veheted észre a kiürültek a kapcsolataid?│Gondolatébresztés

Számtalan csodálatos ember él ezen a világon, mégis hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha azzal, hogy egy-egy személy kilép az életünkből, összedől az egész. Rettegünk attól, hogy bárkit is elveszítsünk, kerüljük a konfliktusokat annak érdekében, hogy minél többen vegyenek körül bennünket, mintegy visszaigazolást keresve arról: igen is szerethetőek vagyunk. Igyekszünk szemet hunyni a sorozatos csalódások felett, és továbbra is foggal-körömmel harcolunk azért, hogy egyeseket az életünkben tartsunk, miközben képtelenek vagyunk ráeszmélni arra: a másik jelenléte nemhogy nem gazdagítja az életünket, de még a fejlődésben is visszatart minket.

Az emberek változnak, és velük együtt a kapcsolatok is. Az egykor számunkra világot jelentő barátságok pedig előfordul, hogy nem állják ki az idők próbáját, mert sokszor az a valami, ami éveken át összetartott embereket, egész egyszerűen elmúlik. Egy darabig még ragaszkodunk hozzájuk, a közösen megélt emlékekbe kapaszkodunk, ám az, hogy régen működött a dolog, még korántsem garantálja, hogy a jelenben, vagy akár a jövőben is fog. Szemet hunyunk afelett, hogy a beszélgetéseink semmitmondóvá, a barátságaink pedig felszínesekké válnak. Néha még arról sem vagyunk hajlandóak tudomást venni, hogy a másiknak már egy kedves szava sincs hozzánk. Előfordul, hogy az emberek néha elsodródnak egymástól, és igen, olykor az is megesik, hogy újra egymásra találnak, azonban egy valami biztos: nem erőszakolhatjuk meg a kapcsolatainkat kizárólag azért, mert így (1) kényelmesebb életet élhetünk, (2) nem kell félnünk attól, hogy magunkra maradunk.

Összegyűjtöttem néhány jelét annak, amikor bizony érdemes lenne elgondolkozni azon, miért is ragaszkodunk annyira egy-egy emberhez az életünkben!

1.) "Nem különösebben érdekel, hogy min mész keresztül, majd ha szükségem lesz rád, úgyis keresni foglak!"

Ha az ember tűzön-vízen át ragaszkodik egy kapcsolathoz, azt a másik fél előbb-utóbb megérzi, és az esetek többségében ez nem a kapcsolat újjáépítéséhez, sokkal inkább a másik jóindulatával való visszaéléshez vezet.

Az ilyen és ehhez hasonló kapcsolatok persze mindaddig kiválóan működnek, amíg a másik fél szabályai szerint játszol, ám amint egy kicsit is öntudatra ébredsz, egyre több konfliktusnak nézel elébe, amelyek gyakran kapcsolatok felbomlásához vezetnek. Nyilván, hiszen a "mindent megteszek azért, hogy érdekes legyek számodra, te pedig magától értetődőnek veszed, hogy ha szükséged van rám, ott vagyok" típusú kapcsolatok sokkal kényelmesebbek annál, amikor mindkét fél tesz a barátság fenntartásáért.

Egy kapcsolatot azonban két ember épít. Sosem egy valaki. Gondold végig, mi történik ilyenkor! A másik fél a lehető legkevesebb energia befektetéssel megkap mindent, amire csak vágyik. Törődnek vele, visszaigazolást nyújtanak a számára arról, hogy ő egy szerethető valaki, és ez úgy tökéletes a számára, ahogy van.

Jobb lenne, ha elgondolkoznál azon, miért is történik, ha valaki azért keresi a társaságod, mert éppen szüksége lenne valamire: segíts ebben, adj tanácsot abban, stb., ám amikor te szeretnéd felvenni vele a kapcsolatot, bokros teendőire hivatkozva leráz, majd másnap már úgy ad hírt magáról, hogy erre, meg arra fújta a szél.

Abban a barátságban, ahol csak te keresed a másikat, valami nincs rendjén. Ha se te, se a barátságotok nem jelent számára prioritást, hát akkor nem jelent. Biztos vagyok benne, hogy amint nem pocsékolod az időd hamis barátságok ápolására, találsz olyat, aki mindent megtenne azért, hogy időt tölthessen veled.

"A legjobb barát lényege, hogy önmagadat adhatod előtte, bármilyen is vagy. Megmutathatod a legrosszabb és a legjobb oldaladat. És bármi legyen is, szeret. Összeveszhettek, de ha haragszol is rá, tudod, hogy mindig a barátod marad."
- Jennifer Niven -

2.) "Ragyogj csak, de azért rajtam ne tegyél túl!"

Talán már találkoztál azzal az érzéssel, amikor hiába szerettél valakit, mégis mindig úgy érezted, hogy akármit is csinálsz, azzal nem érhetsz fel hozzá.

Néhány ember társaságát ösztönösen keressük. Megsúgom: többnyire azoknak a fényében szeretnénk sütkérezni, akiket erősebbnek tartunk azokban a tulajdonságokban, amelyekben mi hiányosságokat szenvedünk. Bár kimondottan díjazom azt a hozzáállást, amikor valaki számára motiváló személyekkel veszi körbe magát, csakhogy ezek a kapcsolatok az esetek többségében sajnos nem vezetnek egyenrangú barátságokhoz. A motiváció lassan teljesítményszorongáshoz vezet, a barátság végül versengéssé alakul. Ahelyett, hogy a saját életedre koncentrálnál, azon kapod magad, hogy árgus szemmel figyeled a másikét, majd csalódottan konstatálod, hogy ha nem is többel, de egy lépéssel mindig le vagy maradva hozzá képest. A legszebb az egészben pedig az, hogy az ehhez hasonló kapcsolatokban a másik fél ugyan tudat alatt, de mindig emlékeztet a hiányosságaidra, hiszen számára is kellemes érzést nyújt, ha magasztalják, és nem bánná, ha ez így is maradna.

Ahogy kissé eltávolodsz ezektől a bizonyos barátságoktól, hamar rájöhetsz: ahogy te, úgy ők is küszködnek valamivel, amelyhez úgy próbálnak erőt gyűjteni, hogy porig rombolják, vagy legalábbis lehúzzák a másikat. Ráadásul néhányuk olyannyira tele van félelemmel, fájdalommal és meg nem értettséggel, hogy a tudattalan gáncsolásuk, tudatossá válik, és bár első hallásra teljesen abszurdnak tűnhet a gondolat, miszerint bárki, főleg a barátod azért utálhat, mert boldog életet élsz, vagy csak keményen megdolgoztál azért, amire vágytál, de mégis megtörténhet.

Mindezek persze addig fel sem tűnnek, amíg nem találkozol olyanokkal, akik bebizonyítják a számodra: a barátságok másként is működhetnek. Egyetlen őszinte mosoly, vagy annak a megtapasztalása, hogy valaki odafigyel, miközben kiöntöd a szíved, életre szóló változásokat indíthat el benned.

Egyesek talán azt tanácsolnák, hogy ne menekülj, hanem próbálj meg építkezni ezekből a bizonyos önbizalomgyilkos kapcsolatokból, csakhogy nem igazán hiszek ezen stratégia életképességében. Nem gondolnám, hogy bárkinek is olyan barátokra lenne szüksége, akik a másik nyomorúságából képesek csak erőt meríteni. Ahhoz, hogy ezek a titkon önmaguk ostorozásával foglalatoskodó emberek valódi barátokká válhassanak, először magukkal kell őszinte barátságot kötniük. Ebben pedig nem tudsz nekik segíteni.

3.) "Majd én megmondom, hogy neked mi a jó!"

Biztos észrevetted már, hogy azok közül néhányan, akik szeretnek, hiába állnak közel hozzád, csak ritkán mondják meg, ha úgy gondolják, valami nincs rendben az életeddel. Elfogultság vagy gyávaság? Mindegy is, hiszen a lényegen mit sem változtat.

 Beavathatod őt abba az éppen aktuális szituációba, amelybe keveredtél, azonban érdemben nem fog tudni segíteni, hiszen:

(a) vagy nem tudja meglátni benned a rosszat, ezért zsigerből neked adnak igazat,

(b) éppen ugyanabban a cipőben jár, mint te, így könnyű azonosulási mintát nyújtasz a számára és gyakorlatilag a saját igazát erősíti meg a bólogatással

(c) nagyon is tisztában van a történetben betöltött szerepeddel, és bár nem feltétlenül ért vele egyet, nem szeretne konfrontálódni veled

Talán ez a verzió még mindig jobb, mint amikor a barátnők kollektív intervenciót hajtanak végre "majd én megmondom, hogy neked mi a jó" jeligére, és kijózanító monológokkal próbálják felnyitni a szemed. Vagy mégsem? A magam részéről, ha a világom romokban heverne, körülöttem pedig mindenki a maga igazát bizonygatná, már csak azért is bakancsot húznék, és hátat fordítanék nekik.

Azt, hogy mekkora befolyást gyakorolhatnak rád a barátaid, kizárólag te szabod meg, de soha ne hagyd, hogy bárki fölényes hangnemben beszéljen veled csak azért, mert nehezebb időszakon mész keresztül, vagy rád kényszerítse a maga akaratát, azt az életet, amelyet kigondolt neked. Attól, hogy az emberek többsége kizárólag tömegesen éli az életét, neked még nem kell beállnod közéjük. Tulajdonképpen nincs is annál izgalmasabb, amikor valaki ráébred arra, hogy EGYEDÜL is megállja a helyét a világban, és kizárólag önmagára van szüksége ahhoz, hogy felépítse a sajátját.

"Abból, amikor a beszéd még a csöndnél is jobban fáj, 
illik tudni, hogy itt az ideje távozni."

- ismeretlen -

Előre szólok: minél közelebb kerülsz önmagadhoz, annál jobban fogod szúrni mások szemét. Főleg azzal, hogy életre hívod azt, amelyről úgy gondolják; sosem lennének rá képesek. Ennek ellenére megéri bátornak lenni. Megéri kockáztatni. Amint megtalálod az igazán hozzád tartozó dolgokat, egyre kevésbé fog érdekelni mások véleménye. A magadhoz való viszonyoddal együtt a kapcsolataid szintén át fognak alakulni, sőt megeshet, hogy néhányuk fel is bomlik majd. Többnyire azok, amelyek korlátok és elvárások közé szorítanak, arra sarkallnak: valaki más életét éld. Az idő folyamatosan gondoskodik arról, hogy leválassza rólad mindazokat, amelyek már nem visznek előre.