"Tizennégy éves koromban egy világ omlott össze
bennem, amikor a bankettről hazafelé jövet Beni nem engem, hanem Elizát cipelte
a hátán, miközben én kénytelen voltam mezítláb megtenni a lakásunkig vezető
maradék utat. Alig vártam, hogy átlépjem a lakásunk küszöbét, és elbőghessem
magam. A sírógörcsök között elpanaszoltam anyunak a történteket, majd
megfogadtam, hogy soha többé nem leszek szerelmes.
Akkoriban kissé teátrális voltam.
Egy évvel később túlestem az első megcsaláson,
kibékülésen, veszekedésen, szakításon, kibékülésen, veszekedésen, veszekedésen,
veszekedésen, majd végül a tényleges szakításon. Hideg vizet kellett engednem a
fejemre, csakhogy lenyugodjak. Azt hittem, bele fogok pusztulni Gergő
elvesztésébe. Két és fél év ide vagy oda, a gyászom nagyjából három napig tartott, minek
elteltével csodával határos módon teljesen felszabadultnak éreztem magam. Hogy minek köszönhetően?
– Az évek során megedződtem. Felnőtt nő lettem –
gondoltam.
Még mindig teátrális voltam.
Egy hónap elteltével megismerkedtem Ábellal, és újabb
három évvel később, a szakításunk napján, csalódottan konstatálnom kellett a
büdös nagy igazságot: legyünk akárhány évesek, ha elhagyják az embert, az
igenis megviselhet bennünket.
Úgy értem, mocskosul megviselhet!"
/Kapcsolatfüggők Társasága/
Vajon az idő
múlásával képesek vagyunk immunissá válni a szerelmi csalódásokra?
Alighanem a
válasz megint csak bennünk keresendő és abban, hogy mennyire tudtuk kiismerni
magunkat az elmúlt időszak során. Némi önreflexióval ugyanis képesek vagyunk
rájönni arra, hogy mit miért csináltunk. Melyek azok a helyzetek, amelyek bizonyos
reakciókat kiváltanak belőlünk. Jogosak-e, avagy sem. Be tudjuk-e látni a saját
szerepünket, levonni a következtetéseket a történtekből, hogy aztán legközelebb
ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, tehát tanuljunk belőlük.
Egy alakulóban
lévő személyiség számára, a kevéske tapasztalat, ám annál nagyobb naivitás
birtokában a szakítás nyilvánvalóan magát, az összeomlást jelentheti. Egy
ilyesfajta kapcsolat megszakadásának köszönhetően az ember hajlamos kétségbe vonni
a teljes létjogosultságát. Felnőtt fejjel is hányszor szaladnak ki a szánkon
"Nem kellek neki." vagy "Nem vagyok elég jó." típusú
mondatok, nemhogy gyerekként.
Később egyre
több tapasztalattal és tanulsággal a birtokunkban kezdjük kiismerni magunkat és
a "szenvedésünk" lefolyását. Egy-egy kisebb szerelmi csalódás során
visszagondolunk azokra, amelyek sokkal mélyebb nyomot hagytak bennünk. Szépen lassan a "Ha azt túléltem, ezt is
túl fogom." típusú mondatok válnak dominánssá, hiszen az idő múlásával egy
szakítás sem tudja megsemmisíteni a lényünket. Felnőttként többre vagyunk
képesek annál, hogy áldozatként tekintsünk magunkra. Több szempontból is
megvizsgáljuk a helyzetet, felismerjük, mit csináltunk másként, vagy éppen
ugyanúgy, mint az előző kapcsolatainkban.
Előfordul, hogy
azon kapjuk magunkat, ugyanaz a forgatókönyv játszódik le újra és újra, ez
viszont nem függetleníthető a cselekedeteinktől. Ha valaki képtelen tanulni a
tapasztalataiból, annak több oka lehet, mint pl.: túl mély sérüléseket
szerzett, túl erősek a berögzült sémái vagy éppen a tudattalan indíttatásokból
védekezik, hárít. Egyesek hajlamosak arra, hogy a felismerés-kezelés kettőse
helyett, mintegy "befagyasztják" az érzelmeiket. Sokszor tudatunk
észleli a problémát és meg is akarja haladni, azonban érzelmi szinten
képtelenek vagyunk reagálni.
És, hogy mi
okozhat ekkora károsodást? Az ígéretek. Azokat a legfájdalmasabb elengedni,
hiszen magában hordozzák a "Mi lett volna, ha…" kérdését.
A válasz tehát:
nem.
Nem válunk
immunissá a szerelmi csalódásra, csupán megtanuljuk kezelni őket.
Szia Diana!
VálaszTörlésÉn is így tartom.
Szavaid rávilágítanak a tényekre. :)
Nikol
Kedves Nikol! :) Szívből örülök, hogy a bejegyzésnek sikerült elnyernie a tetszésed! Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataid! :)
TörlésÜdv. F. P. Diana